Miért nem szurkolok a szlovák válogatottnak?
Ha nagyon spórolni szeretnék a karakterszámmal, egy „mert nem vagyok szlovák”-kal akár abba is hagyhatnám az írást. De mivel tudom, hogy sok honfitársam elutasítással vegyes értetlenkedéssel fogadná ezt az egyszerű és világos magyarázatot, kénytelen vagyok bővebb lére ereszteni a dolgot.
A folyton morzsolódó felvidéki magyarság megtartásának mikéntjéről sokat lehet vitatkozni, de az általában zabhegyezésbe hajló meddő polémiák ritkán vezetnek eredményre.
Két dologra biztosan szükség van: pénzre és szívre. Pénz hiányában csak a legkeményebbek, szív nélkül még azok sem őrzik sokáig a lángot. Nemzeti büszkeség nélkül ugyanis nincs magyar megmaradás. Sikerek nélkül meg nincs nemzeti büszkeség. Ehhez kellenek a sportsikerek (is).
A sport közösség- és nemzetalakító szerepét nem fogom ragozni, teljesen felesleges. Elég csak Zádor Ervin felrepedt szemöldökére gondolnunk, amely valahol a lyukas zászló és a Csizma-tér között foglal helyet ’56 szimbolikájában. A Balkánt felforgató szélvihar első lökésének számító 1990-es Crvena Zvezda – Dinamo Zágráb meccs előtti szurkolói balhé vagy az 1969-es hondurasi futballháború is kitűnően mutatja a fentiek igazát.
Nem igényel különösebb szociológiai hozzáértést annak belátása sem, hogy egy beolvadással, sőt sokszor beolvasztással fenyegetett kisebbség annál nehezebb helyzetben van, minél erősebb, minél sikeresebb a többségi nemzet.
A győzteshez húzás jelenségét általában a választások előtt emlegetik sokat, pedig a mindennapjainkban is ugyanez tapasztalható.
Csak figyeljék meg a májusi, szlovák rendezésű hokivébé idejére hogy felszaporodik majd az autók hátsó ablakaira cuppantott minimezek és visszapillantókra húzott szlovák címerek száma. Ráadásul nemcsak Zsolnán vagy Besztercebányán, de lent délen, a magyarlakta vidékeken is.
Bár nekem szúrja a szemem, ha Dunaszerdahelyen ilyesmit látok, azért elismerem, ezzel önmagában nincsen semmi baj. Egy lelkében erős népre ugyanis minimális hatással lenne az ilyesmi, de a sokat tépett felvidéki magyarság az nem ilyen. Nagyon nem.
Sajnos az a helyzet, hogy minden egyes szlovák sportsiker csak újabb és újabb indokot ad a könnyebb út, a beolvadás elfogadására. Hiába van rengeteg szimpatikus, klasszis teljesítményt nyújtó szlovák, vagy szlovák színekben szereplő sportoló, nem tudok örülni a győzelmeiknek, és nem csak azért, mert nem érzem azokat magaménak, nem úgy, mint néhány magát magyarnak valló politikus.
Kevés sportág van, amelynek olyan identitásmeghatározó szerepe lenne, mint a labdarúgásnak. Ha elfogadjuk ezt a tényt, rögtön más megvilágításba kerül a magyar fociba ölt töménytelen mennyiségű pénz helyzete is, bár kétségtelen, hogy a kapott teljesítmény ezzel sajnos messze nincsen arányban. Ezért olyan fontos, hogy a csütörtöki meccsen megverjük a szlovákokat, és aztán Budapesten ugyanígy. Maga az EB-szereplés, ilyen szempontból, szinte már mellékes.
Ha lebőgünk Nagyszombatban, félő, hogy egyre több itteni magyar gyerek húz majd magára Hamšík mezt Dzsudzsáké helyett. Akkor pedig megette a fene az egészet.
