Miért gyenge Európa?

Európa azonban nem egyik napról a másikra került bajba. Nem is egyetlen háború, választás, világjárvány vagy gázvezeték a bűnös. A kontinens belülről porlad, kívülről szorongatják, miközben a politikai reflexek még mindig a tegnapra reagálnak. Orbán Viktor magyar miniszterelnök fején találta a szöget, amikor 2023-ban úgy fogalmazott, hogy Európa (még) gazdag, de gyenge, ez pedig veszélyes kombináció. De mire vezethető vissza ez a sérülékenység?

Első: Európa gyengeségének meghatározó oka a demográfia. Idősödünk, fogyunk, a munkaerő apadóban. 2024-ben az EU lakosságának medián életkora elérte a 44,7 évet; Görögország, Olaszország és Portugália mellett Szlovákia a leggyorsabban öregedő európai ország. A liberális elitek által ajánlott, valójában a társadalmak megkérdezése nélkül zajló bevándorláspárti politika eleinte kézenfekvő ellensúlynak tűnt, ám mára bebizonyosodott: a kulturális kohézió romokban, a társadalmi türelem fogytán. Európa így egy klasszikus „lose–lose” helyzetben toporog.

Második: a technológiai-digitális hátrány. Nem nálunk születnek a digitális platformok, a kulcsfontosságú chipek, az áttörő mesterségesintelligencia-megoldások. A The Guardian egy alkalommal így jellemezte Németországot, az EU legnagyobb gazdaságát: analóg ország egy digitális korban. Ha nincs saját technológiai motor, nincs tartós hatékonyságnövekedés – a versenyelőny lassan, de biztosan elillan.

Harmadik: a túlterhelt jóléti állam. Maga Friedrich Merz német kancellár nyilatkozta a közelmúltban, hogy a legendás német jóléti állam fenntarthatatlan, a hat éve stagnáló, a világháború óta páratlan recesszióval küzdő gazdaság nem tudja tovább finanszírozni a jelenlegi jóléti modellt. A szolgáltatásokhoz hozzászoktunk, a számlát azonban egyre kevesebben fizetik, a nagyvonalú ellátórendszerekkel való visszaéléseket kordában tartó polgári kultúra pedig hanyatlóban van.

Negyedik: a fegyverkezési kényszer. A tagállamok vállalták, hogy GDP-jük 5 százalékára emelik védelmi kiadásaikat, annak ellenére, hogy jó néhányan még a korábbi, 2 százalékos célt sem érték el. A biztonság árát tehát most már nem a szomszéd, hanem mi magunk fizetjük. A védelmi kiadások nőnek, de közben ugyanabból a költségvetésből kellene iskolát, kórházat, energiahálózatot is korszerűsíteni. Vaj vagy fegyverek? Ma mindkettő kellene, de csak az egyikre futja.

Ötödik: a geopolitika visszatérése – Kína, Oroszország, Amerika. Az olcsó kínai importtermékek letarolják a piacokat, az európai export viszont szűkül. Ha védekezünk, drágul a megélhetés; ha nem, egész iparágak mehetnek tönkre. Csapdahelyzet, kétszeres veszteséggel. Mindeközben a kaotikus, naivan idealisztikus európai külpolitika képtelen hatékonyan reagálni az újból magára találó Oroszország katonai-politikai befolyására és a mozgástér beszűkülésére, amelyet a Trump-korszakban a kiszámíthatatlan szövetséges Egyesült Államok okoz.

Hatodik: civilizációs elbizonytalanodás és relativizmus. Évtizedek óta azzal szembesülünk, hogy a keresztény örökségére, sőt egész történelmi múltjára idejétmúlt teherként tekintő, önmagában elbizonytalanodott Európa képtelen a valódi politikai vezetéshez szükséges intellektuális teljesítmény, vagy akár vonzó integrációs modell felmutatására. A „minden egyenlő mindennel” elsöprő relativizmusa pedig odáig juttatta a közbeszédet, hogy a politikusok a valós problémák helyett a férfi és a női nem meghatározásáról vitatkoznak egymással. 

Hetedik: erőltetett zöld átállás, életszerűtlen vállalások. Célokból nincs hiány, realitásérzékből igen. Amikor az átállás határideje előbb érkezik el, mint a technológia, az ipar költözik, a számlát pedig a fogyasztó fizeti. Mindez a járműiparra támaszkodó közép-európai gazdaságokat különösen hátrányosan érinti. A klímaügy természetesen fontos, de Európa jelenlegi stratégiája önsorsrontó és kontraproduktív.

Nyolcadik: a Covid időszakában felerősödött túlzott kockázatkerülés általánossá válása, amely már az innovációs képességet, a vállalkozói kedvet veszélyezteti. A legkülönbözőbb dolgoktól félünk és szorongunk, a népesség mentális állapota érzékelhetően romlik, miközben a szenzációhajhász média az emberi alkalmazkodóképesség helyett a tehetetlenséget, a sodródást hangsúlyozza.

Európa válsága nem végzet, hanem következmény. A következmények pedig visszafordíthatók – ha merünk változtatni. A történelmi súly önmagában már nem képes arra, hogy életben tartson egy civilizációt. A jó hír, hogy még mindig mi döntünk: maradunk a kényelmes zsugorodásban, vagy nekifutunk a felnőtté válásnak.