Mi lesz veled, világ?
Lehajítottak egy gyermeket egy londoni múzeum teraszáról. Vonat elé löktek egy anyát és fiát Németországban. Lövöldözés volt egy mexikói üzletközpontban. Ezek csak a legutóbb napok megdöbbentő hírei. De lassan már mintha hozzászoknánk… Szinte minden hétre jut ilyen elsőre megmagyarázhatatlan hír.
Ember embernek a farkasa. Oda jutott a világ, hogy az ego sokakban annyira túlbuzgott, hogy merik venni a bátorságot ilyen borzalmas tettek elkövetésére is. Vagy lehet, hogy hirtelen felindultságból teszik?
Az a rengeteg agyonhajszolt, agyonfrusztált ember, aki a földgolyón szaladgál, néha elveszti az eszét.
És legalább néhány percre, amíg a hírt leadják, megállítja a fél világ eszét! Sajnálni való emberek sajnáltra méltó tettei ezek.
Eszembe jut egy jó pár évvel ezelőtti „jóslat”, miszerint egyre gyakoribbá fog válni, hogy az ember megmagyarázhatatlan tettekre ragadtatja magát, hogy előbújik legrosszabb énje.
Az okok közt szerepel a szeretetlenség, a folytonos teljesítési kényszer, a hajszoltság, a kiégettség, a különféle pszichés zavarok.
Egy szó, mint száz, a skála széles, és a legtöbbször több rossz dolog együtt hatására vagyunk képesek embertelenségekre. Amikre mentség nincs!
Vajon el tudtuk volna-e képzelni akár még húsz éve, hogy a szülő a felforrósodott autóban hagyja kisgyermekét? Hát persze, hogy nem. Sokan ma sem értik, hogy feledkezhet el egy anya vagy apa arról, hogy rajta kívül a kocsiban ott ül még élete értelme… Ennek is legtöbbször tragédia a vége. Itt ki, vagy mi volt a hibás? A munkahely ahová rohanni kellett a reggeli értekezletre, a kibírhatatlan főnök vagy egy váratlan telefonhívás? Hová tűnik el a figyelem egyetlen pillanat alatt, s miért nem szólal meg bennük a vészcsengő?
A megmagyarázhatatlan tragédiák oka ez a szupermodern világ. Ennek ékes bizonyítékai gyermekeink, a mostani tízen- és huszonévesek, akik a neten lógnak, rendszeresen posztolnak az instán. A szelfizés veszélyes műfaj, sok fiatal fizetett már érte az életével. Híd tetején, sziklacsúcson, vagy autóvezetés közben nem túl szerencsés arra ügyelni, hogy a legjobb énünket mutassuk a képen…
Az idősebbek és érettebbek dolga lenne, hogy megtanítsák csemetéiket a net helyes használatára, s felhívják figyelmüket az online lét veszélyeire, és arra, hogy az biza nem a való világ. De nem teszik, mert ők dolgoznak, sokszor több munkahelyen is, este már fáradtak, meg különben is jobban örül a gyerek, ha hegyibeszéd helyett kap némi zsebpénzt.
Valóban nem kell a duma, a sok szöveg, néhány őszinte, keresetlen szó? Akik így gondolják, nincs igazuk. A mostani gyermekek is ki vannak éhezve a kommunikációra, a szemtől szembeni, esetenként mély beszélgetésekre is. Persze nem kamaszkorban kell kezdeni. Hanem már a születés, sőt inkább a fogantatás pillanatától. Amelyik gyermek megszokja, hogy apa vagy anya mindig ráér, hogy őt meghallgassa, hogy egy jót beszélgessenek, az még felnőttként is szívesen fordul szüleihez tanácsért, vagy éppen aggodalmaival. Nagyon is érzi és tudja, a család az hely, ahol dolgok eldőlnek – jó vagy rossz irányba. Ott van az pár ember, akire mindig és minden körülmények között számíthat. Ezt kellene erősíteni a jövőben, mert ez lehet a záloga annak, hogy a gyermekekből egészséges lelkületű felnőttek lesznek. S akkor talán kevesebb elborzasztó hír járja be a világsajtót.
