Mi az a demokrácia?
Erre jók vagyunk – sóhajt fel az ember, látva, hogyan buzdultak neki a szlovák pártok négy hónappal a választások előtt, hogy minél több magyar szavazót kerítsenek a hálójukba. Mert a szavazat, az kell. A képviselet? Az már más történet.
Az ígéretek pünkösdi rózsája majd február végén gyorsan elhervad, és az a néhány lóvá tett kvázimagyar ember, akik platformokat brüsztöltek és szavazatokat hajkurásztak a szlovák pártoknak, ott állnak majd, mint szamár a hegyen, és bambán bámulnak, hogy nem jutottak a hatalomnak a közelébe sem.
Csak felhasználták őket, valahogy úgy, mint a hajtóvadászaton a hajtókat, hogy felröppentsék a fácánt meg a foglyot a vadásznak.
Pedig a rendszerváltás óta eltelt harminc év során számtalanszor keserűen megtapasztalhattuk, hogy mire vagyunk jók mi, alkotmányosan másodrendűnek tartott magyarok Szlovákiában. Legyen szó balos, jobbos, liberális vagy keresztény értékrendű pártról,
a dél-szlovákiai szavazatok mindig is csak arra kellettek, hogy a hatalomért ácsingózókat hozzásegítsék a céljaik eléréséhez.
Bejutni a parlamentbe, elnöki székbe, megyei helyekre. Mert a felvidéki magyar mindig a jó oldalon áll, szajkózza valamennyi.
A szlovák demokrácia, mi több, a jogállam építésében elvitathatatlan a felvidéki magyarok pozitív szerepvállalása. Annak a jogállamnak az összetákolásában, amelynek, mostanában derül ki teljes pőreségében, kirúgták a lábait a saját országuk építésében rest, csak a haszonhajhászásban szorgos maffiózók, bűnözők és az őket kiszolgáló politikusok rabló hordái. Ha nem is volt az ember annyira naív, hogy ne tudta volna, mi zajlik ebben a banánköztársaságban, a felkavart zavarosból újabban felszínre rottyanó iszonyatos mennyiségű szeméttől eláll a lélegzete.
Elképesztő, hogy milyen maffiaállam épült itt ki harminc év alatt.
Látjuk a jobb érzésű szlovák politikusok szélmalomharcát ez ellen a mindent csápjai alá gyűrt polip ellen. Amelyben egy-két, az ország vérét szívó tapadókorong jutott azért néhány díszmagyarnak is. Ám a többség – és ezzel tisztában van a szlovák elit csakúgy, mint a szlovák politikum –, az a bizonyos csendes többség általában a jó oldalra állt, és nem szavazott Kotlebára, Ficóra, Dankóra, Bugárra. Vagy mégis?
És nem fog szavazni az uzsorásból lett elnök pártjára, vagy a liberális csapatra, amely nagy mosollyal kegyeskedik a nyílt társadalom-féle eszement atlantista vegyészek sötét terveit világra segíteni. Vagy mégis?
Jelzésértékű, hogy a magukat progresszívnek nevező liberálisok napra készen figyelték a magyar–magyar birkózás fejezeteit, és azonnal reagáltak is: gyertek hozzánk, majd mi képviselünk benneteket. És ehhez is akadtak magyar emberek.
Hát igen. Láttunk már karón varjút. Láttunk elárult megyerendszert, újabb szavazással végtelenített Beneš-dekrétumokat, kebelbarátság utáni egymásnak uszulást, államnyelv ránk erőltetését, kettős állampolgárság zsigeri elutasítását. Hadd ne soroljam.
Hiszen a „mi magyarjainknak” európai jogaik vannak, mondják liberálisok, keresztények,
akiknek érdekes módon valamennyiüknek a demokrácia a legfontosabb, csak éppen azt nem tudják eszik-e, vagy isszák ezt a különös koktélt.
Mihelyt autonómiáról, közigazgatásról, saját oktatási és kulturális önkormányzatiságról esik szó, eltátják a szájukat, és nem értik, mit akarunk.
Uram bocsá, semmi mást, csak demokráciát! Tetszik tudni, mi az a demokrácia? Mi az, hogy identitás és entitás?
Februárban megtörténhet – s az előrejelzések ezt jósolják –,
hogy minden szlovák párt szerez valamennyi magyar szavazatot. Merthogy nekünk kéne ismét megmenteni a szlovák demokráciát.
Erre hajtanak a progresszívek, a hazaféltők, a népért hadakozók, az uzsorásból lett demokraták, a gyerekeket szaporítók, a félfasiszták, az egyszerűek, a szolidárisok és a jó ég tudja, kik még. Miközben vagyunk 8,5 százaléknyian magyarok, a hiszékenységünkkel, a szétszórt szavazatainkkal elvágjuk a jövőnket.
Erre jók vagyunk. Pontosabban: csak erre vagyunk jók? Legyünk észnél!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/44. számában.
