Merre tartunk, Uram?
Quo vademus, Domine? Milyen úton jár ez a pántlikaszerűen elnyújtózkodó részhaza, amely kérdőjelként terpeszkedik az anyaország határai fölött, fogyó hassal, szaporodó pontokkal?
A statisztikák fekete-fehérjében már nem vagyunk félmilliónyian. Ennyien bújunk a magyar szavak barlangjába menedékül. Ennyien maradtunk.
Milyen furcsán csengenek ezek a szavak! Már a pátosz is elkopik, ha szembesül a hétköznapok valóságával. A hétköznapok a pátoszt üveggyöngyre váltják, giccsbe csomagolják. Mi több,
a hamis pátosz egy torz világ keresztmetszete, ahol a szavak barlangjában vett megtartó erő helyett a giccs főterén árulnak ködevést és búsmagyarkodást.
A nemzeti romantika kelendő árucikk, ellenpontja a globalizált világ ütemére járó értékvesztésnek, ám megtartó gyökerek helyett csak kínzó vágyakat és indulatokat hagy maga mögött. Úgy hiszem,
akkor járnánk igazán jól, ha a megmaradásunkban a ráció lenne a szövetségesünk.
Az ész és az ösztön diadalmaskodott a lélek fölött. Modernségünk nyeglén odavetett summázata sokakat megtéveszt. Előbb elbizonytalanítja az értékvesztéssel szembesülő idealistát, majd haragvó tehetetlenségében fundamentalistává teszi. A lélek, mintegy önbeteljesítő jóslatként, így válik az ösztön rabjává.
A kör bezárul, mert a fundamentalista számára a másként gondolkodó nem vitapartner, hanem ellenség.
Az anyaországban az értelmiség nem szűnő hévvel vívja a maga hideg polgárháborúját a rendszerváltoztatás óta. Újraélik, konzervatív–liberális szembenállássá aktualizálják nagyapáik, dédapáik ellentétét, a népi–urbánus vitát. A fundamentalista szembenállás lehetetlenné teszi a termékeny vitát, kioltja az alkotó energiákat. Az új évezred első évtizede, amely légiesítette a Kárpát-medence legtöbb belső határát, a magyar értelmiség belső megosztottságát is határtalanná tette.
Mára Erdélytől a Felvidékig az anyaországi kottát sokszor el is feledve, leképeződött egy sajátos modernségvita a kisebbségben élő magyar értelmiség soraiban. A romániai magyarság körében a modernség keretéül kínálkozó „erdélyiség” a transzilvánizmus hagyományaiból táplálkozik, s elsősorban nem multietnikus, hanem regionális szervező erő. Ezzel szemben a szlovákiai magyarság mindeddig képtelennek bizonyult egy kulturális többletet kifejező önmeghatározásra, emiatt a modernség számára egyelőre csakis multietnikus közegben képzelhető el.
Ebben a modernségvitában, amely egy évtizede politikai keretet is kapott, a megmaradásunk forog kockán. A vita közösségünket megtartó lezárásában csakis a józan ész lehet a szövetségesünk.
Henryk Sienkiewicz világhírű regényében a Rómából, a mártírhalál elől menekülő Péter előtt megjelenik Jézus. Quo vadis, domine? Merre tartasz, uram? – kérdezi Pétertől. Péter visszafordul, s beteljesedik rajta a sorsa. Modern korunkban a Quo vadis üzenete könnyen félreérthető: Péter lelke diadalmaskodott az esze fölött. Holott
szilárd lélek és megtartó hit csakis az ész által támogatva lehetséges.
Éppen úgy, ahogy a modernség sem az ész diadala a lélek fölött. Ami a modernségből ránk szakadt: a globalizáció hordaléka és a nemzeti giccs, csupán következmény. Az ösztönember válasza arra, hogy a fejlődés ütemével nem tudott lépést tartani az emberi elme. A közösségünk érdekében jól tesszük, ha a parancsoló szükség által életre hívott túlélési ösztönünk helyett az eszünkre hallgatva válaszolunk.
Quo vademus, Domine? Merre tartunk, Uram?
Inkább legyünk hittel teli pragmatikusok, mint lelküket elvesztő fundamentalisták.
Az árok két oldalán több közös van bennünk, mint hinnénk! A közösség megosztását a szellem emberei kezdték, a politika csak gombokat varrt az új zakóra. Talán még időben van eldobni ezt a zakót, hogy a közélet szabói is szűknek érezzék.
