Merjünk nők lenni!
Egy szál piros szegfű és két törölköző, vagy egy csomag konyharuha, megtetézve jó kis ünnepséggel – étellel, itallal. Aminek a végére a férfiak többnyire jól „becsiccsentettek”. Na, ez volt a nőnap a szocializmus idején.
Talán még sokan emlékeznek rá. Egyszer-kétszer volt benne részem nekem is, egész fiatalon. Azóta nem szeretem a szegfűt, pedig az egyik leghálásabb virág, sokáig virít a vázában. Nem tehet róla, hogy egy gyűlölt rendszer szimbólumává vált.
Ha ugrunk az időben bő harminc évet, láthatjuk, hogy bizony nemcsak a rendszer változott meg alaposan, de a korszellem is. A ma divatos banyabálokban bizony nagyon el tud szabadulni a hangulat. Még a vér is meghűlt bennem, amikor láttam, hogy az egyik asztalnál egyenesen az üvegből isszák a pálinkát. Hát ez bizony régen főben járó bűn volt… S rögvest eszembe jutott édesapám intelme. Egy magára valamit is adó nő soha nem részegedik le, soha nem dohányzik az utcán, csakis kávéházban, méltóságát megőrzi és hasonlók… Nos, ehhez képest azon a banyabálon egy négyzetméterre olykor kettő-három magából kikelve üvöltő, szesztől bűzlő, szép ruhába öltözött részeg nőt is láttam.
Ne törj pálcát felettük, mondta egyik barátnőm, mikor beszámoltam neki a történtekről. Csak kiengedték a gőzt. És már fűzte is hozzá a magyarázatot. Ezek a nők egész héten hajtanak, mint a güzük, sokan boldogtalanok is, mert elváltak, vagy a férjük csalja, esetleg veri őket. Lehet, hogy kirúgták őket a munkahelyükről, nincs pénzük… Nem tudhatod, melyiknek van súlyos beteg szülője, akit már gondoznia kell… Ne ítélkezz, mert nem sejtheted, milyen életük van!
Való igaz. Sokat változott a világ. Valahogy nincs már tartás a nőkben. Ezt konstatáltuk egy másik barátnővel. Ma már nem kell becserkészni, udvarolni a nőnek, szinte bezuhan a kiválasztott férfi karjába. Hogy aztán, ha nem jön be a számítása, gyorsan keressen egy másikat. Lehetőleg olyat, akinek van mit a tejbe aprítania… Az utcán meg összetört férfiszívek hevernek.
Nem akar se férjhez menni, se gyereket, minden pénzét drága utazásokra költi, kesereg egy másik középkorú anyuka, aki titkon unokákról álmodik. Egy másik is hiába próbálja okosítani a lányát, nem kell még egy diploma a másik három mellé. Párt kellene találni és megállapodni. Kifut az időből, elmegy a vonat, lecsúszik a gyermekvállalásról. Még kimondani is fájdalmas, de attól még igaz, sok nő számára az anyaság már nem prioritás, sőt divatos szóval élve azt is mondhatnánk, nem opció. Talán mert a megfelelő társ megtalálása is kész művészetté vált ebben a virtuális világban. A „cset” mindent elbír, ott lehet mézes-mázos, szép szavakat irkálni, ám a fizikai találkozásig a legtöbben el sem jutnak.
Sok fiatal lány, húszas éveiben járó pályakezdő, talán nem is gondolkodott el azon, milyen csodálatos dolog, hogy nőnek született. Hogy ő az élet hordozója. Ő az, aki a testében képes táplálni a magzatot, jövendő gyermekét. De ez még mind semmi! A nő az, aki kisugárzásával, bájával, szépségével szinte az őrületbe tudja kergetni a férfit. A nő kiismerhetetlen, örök rejtély a legtöbb férfi számára. A nő az, aki képes többfelé figyelni, ráérző képességében szinte sosem csalatkozik. Mindig ott van, ahol a szükség, a baj nagy, munkabírása, kitartása lenyűgöző. Empátiával, kedvességgel áldotta meg a teremtő. Olykor szertelen, még hatvanévesen is bakfis, máskor meg képes a mérlegelésre, megfontolt és türelmes. Szeretget, simogat, megvigasztal, ha arra van szükség. A nők, ha összekapaszkodnak, igazán nagy dolgokra képesek. Ebben a rossz világban, amiben élünk, sokan éppen a nőktől várják a megváltást és ki is mondják: Legyen a 21. század a nőké, hogy legyen jövője az emberiségnek!
