Mennyire összetartó a felvidéki magyar közösség?

Egy összetartó, jól működő közösség olyan, mint egy nagy család – szokták mondani. Ez fordítva is érvényes, mert egy családnak is az összetartozás a fő ismérve.

Hogyan válhat egy több, mint négyszázezres közösség nagycsaláddá?

Bizonyára valamilyen kohéziós erő szükséges, hogy azzá legyen.

A felvidéki magyarság esetében már nem is akármilyen erősségű kohézióra lenne szükség, mivel a közelmúlt eseményei bizonyították, hogy csak úgy spontán, saját magunktól képtelenek vagyunk összefogni!

Még akkor sem, amikor a fejünk felett érezzük Damoklész kardját. A látszólag kedvező körülmények között elkényelmesedtünk, közönyössé váltunk. Nem vagyunk képesek felmérni a ránk leselkedő veszedelmet – a magyar parlamenti képviselet hiányát. Az Európa Parlamenti hiányzásunkkal gyorsan megbékéltünk, már arra se emlékszünk, milyen volt, amikor a felvidéki magyarságnak éveken át két képviselője volt Brüsszelben, akik részét képezték a kárpát-medencei összmagyar képviseletnek. Persze nagy baj, hogy tavasszal mindketten kiestek onnan, de azért maradtak még ott szép számmal magyarok máshonnan! De mi lesz velünk, ha ugyanez megtörténik a szlovák parlamentben is? Ha hosszú évtizedek után nyomunk veszik teljesen a törvényhozásban?

Velük vagy nélkülük – teljesen mindegy - mondogatják az örök szkeptikusok.

Eddig se zavarták ott túlságosan az állóvizet, ezután majd a jelenlétükkel sem fogják!  De ott lesznek Matovičék, Kiskáék esetleg Duckerék és a progresszívek is - gondolják sokan nagy tévedésükben.

Egyáltalán nem mindegy!

A teljesség igénye nélkül felsorolt szirénhangok most ugyan nagyon barátkozóan keresik a szavazatainkat, most még egyenrangú polgárokként kezelnek minket, beígérnek másodrendű pozíciókat, a listáikon befuthatatlan helyeket biztosítanak – fiaim, csak szavazzatok alapon! Aztán a választások után, szavazatainkkal a tarsolyukban majd magasról tesznek ránk! Mit nekik a parlamenten kívüliek! Kisebb gondjuk is nagyobb lesz a kisebbségnél!

Akkor fog majd bilibe érni a kezünk és felébredünk! Rajtunk már csak a pofára esés és a bajszülte ébredés segíthet! Képtelenek voltunk etnikumként olyan értékek és célok mentén összefogni, mint a gonosz elutasítása, a magyar identitástudat, a magyar iskola- és magyar jövőkép őrzése!

Egymás ellen fordultak a strázsákon az őrzők, egy részük felhígult, a másikra pedig rásütötték a radikális bélyeget.

Jobb békében elveszni, mint harcban alapon!

Mennyivel könnyebb és gyorsabb volt az ébredés Mečiar idejében!

Ő nem volt se szégyenlős, se képmutató: szembe támadt minket kivont karddal A kilencvenes években az alternatív oktatás bevezetésével le akarta építeni a magyar iskoláinkat! Ez aztán összerántotta a felvidéki magyarokat rendesen! Nem volt ódzkodás, hogy nincs is szükség a polgári elégedetlenségre, csak az tüntessen, aki ráér és nincs vesztenivalója. Pártállástól függetlenül mindenki ott volt a barikádokon! A pedagógusok a szülőkkel együtt aláírásokat gyűjtögettek, tüntetéseket szerveztek, kéz a kézben körbe álltuk és védtük iskoláinkat! Senki se kérdezte a mellette állót, hogy FMK-s vagy Együttéléses vagy, csak elszántak és kitartóak voltunk, a hatalom pedig meghátrált.

Most viszont nincs egy olyan Mečiar, aki összefogásra késztessen!

Jó dolgunkban úgy vágjuk egymáson a sebeket, hogy közben észre se vesszük! Vegyességet hirdetve egyesek úgy nyitottak kifelé, hogy közben bezártak befelé. Mi az, hogy nemzeti érték, amikor létezik nemzetközi is? Lassan már nem csak a nemzeti hagyományoktól fordulnak el, az európaiakra is gyanúsan néznek, hiszen vezetőjük a pápa szavain megvilágosodva nyitott társadalmat akar, nyitott határkapukkal esetleg házassággal is. Talán nemet mondana a nemekre is, és igent a nemtelenségre!  

Úgy züllesztették le a felvidéki magyarságot tíz év alatt, hogy annak egy része észre sem vette, hogy megvezették!

Sokkal rosszabb most a helyzet, mint Mečiar idejében volt! Akkor láttuk a külső ellenséget, most viszont köztünk lapul meg!

Állítólag egy falusi focicsapat is azért szűnt meg a közelmúltban, mert amíg a hazai magyar támadósor rúgta a gólokat a szlovák vendégcsapatoknak, addig a vegyes védelem előzékenyen engedte be a gólokat, sőt még kiabált is hozzá, hogy „dotoho“. Aztán az egyik otthoni meccsen úgy összeverekedtek a hazai csatárok a hazai védőkkel, hogy a vendégcsapat szlovák  játékosai még ma is lefordulnak a röhögéstől a székről, ha belegondolnak. A játékvezetők meg érthetetlenül álltak az eset előtt, mert olyan még nem pipáltak, hogy hazai a hazait üsse, erről nem ír a szabályzat.

Azóta feloszlott a csapat, a pályát hozzácsatolták a temetőhöz, de mivel nincs a faluban sírásó, mindenki a saját sírját ássa, és az utolsónak kell majd leoltania a pályaszéli fényszórókat…