2019. december 24., 13:54

Mennyből az angyal

Aznap is didergett a város. A hideg befészkelte magát a járókelők szemgödreibe, belefagyott ráncaikba, élő szobrokba öntve a tél leheletét – az elmúlást. A déli verő épphogy megoldotta a tornácokról alácsüngő jégcsapokat. Fáradt és éhes madarak figyelték a szél játékát, amint formákba rendezte, majd újból összekavarta a novemberben lehullott leveleket.

201612261517480.Karacsony-1956.jpg

Dideregve mentek haza ők is. Siettek, pedig aznap éjjelre feloldották a kijárási tilalmat. Siettek, mert remegve várták otthon őket. Éppen úgy, mint két hónapja azon az éjszakán. A Gólyavárban kezdődött, gondolta a lány. Ott, ahol a fiatal tanársegéd Koczkás Sándor, akihez Ady-szemináriumra jártak ezzel a csillogó szemű fiúval, 1918 őszéről beszélt. Milyen különös, másnap végig erre gondolt a menetben. És most emlékezik egy őszi éjszakára. Ugye, tanár úr, az Ember nagyobb sose volt?

Valahogy ma kopottasak a budai úriasszonyok – így a fiú. Pedig lélekben mindannyian a Megváltó születését ünneplik.

Máskor ilyentájt mindig olyan átszellemültek az arcok – bosszankodik a fiú. A buszon felismeri Szerednyey Mari nénit, ott lakik a Krisztinában, az utcájukban a legutolsó házban. Régen látta. Akkor éppen a fia holttestére tett őszirózsát a Kossuth téren. Csütörtök volt, gondolja a fiú, és kitörli a könnycseppet a szeméből.

A lány kihajol a busz ablakán. A Tabánon mennek át éppen. Krúdy milyen jókat evett itt – felsóhajt, majd egyszerre megrémül, ijedten körülnéz, azt hiszi, magában beszélt. A Tabánt legalább nem az orosz tankok pusztították el, hanem a városrendezés még a harmincas években. A Tabánnak szerencséje volt, gondolja a lány a zötyögős, koszos buszon 1956. december 24-én.

Megérkeztek. Ásító őspark, szelíden szomorú, de mégis méltóságteljes épületek. Ez a Krisztinaváros, a polgárság utolsó menedéke. Itt a hegyek alatt többször gyűlnek össze temetésre, mint keresztelőre. Amióta Halottak napja után beszedték az utolsó muskátlikat is, valahogy még jobban bejárja az elmúlás a Krisztinát.

A halál kopott kabátban kóborol, éjnek idején zörgeti fel az itt lakókat, akik megadóan veszik tudomásul – az ő idejük lejárt.

Valahonnan muzsikaszó hallik. A Galántai táncok. Szinte sír az öreg gramofon. Dance macabre, gondolja a fiú. Ismerős mozdulatok kerítik hatalmukba. Így futott a golyók elől a Rádiónál. Aztán jöttek sorra a haláltánc napjai, soha nem látott azelőtt annyi vért és annyi virágot. És soha nem látta annyira élőnek a Krisztinavárost.

A társasház harmadik emeletén csak a kandalló szívében van meleg. Didereg az apa, az anya, a fiú és a lány. Ez az ő betlehemük, egy reszkető város jeges hidege. Piros, kék, zöld és sárga díszek a fán, és megannyi lobogó gyertyaláng. Nincs ennyi csillag a Horváth-kert fölött karácsony éjjelén.

És várták, hogy enyhüljön a szorítás, valahol ott mélyen, ahol a lelkük rejtőzik. Várták a csodát. Egyszerre mint a betlehemi jászólban felsíró kis Jézus, úgy csendült fel az utcán a Mennyből az angyal. Az elszánás tüze égett a szemükben, amikor egymásra néztek. Itt maradtunk. Itthon maradtunk.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.