Meleghegyi üzenet: területi autonómia - nem!

Felhívásuknak nyomatékot adva fel is sorakoztak valami szállodai lépcsőn egy közös fénykép erejéig a fórum vezetői (de lehet, hogy az egész tagság ráfért a fotóra). A felvételen mögöttük, kissé jobbra, egy alkoholmentes sört reklámozó ernyő darabja kandikál a sarok mögül, mintegy érzékeltetve, hogy az élcsapat nem alkoholos befolyásoltság alatt fogalmazta meg az önfeladás csimborasszóját. De hát van, aki alkohol nélkül is bódult. 

Az első döbbenet után azonnal előtolakszik egy sereg kérdés: ki kérdezte? Kinek a nevében nem? Miért nem? Mióta nem? És egyáltalán, hogyan nem?

Tovább olvasva a nyilatkozatot, eszembe jut egykori kollégám, aki – némi liberális befolyásoltságtól fertőzve – nem értette, miért lenne jó az autonómia (önrendelkezés, önkormányzatiság – tetszés szerint, kinek mi tetszik). Szidta az Ipoly menti utakat, ahol majd kiesett az autónk kereke. Na, többek közt ezért. Hogy eldönthessük, hol építsünk magunknak jó utakat! Nem értette, miért zárták be a tornaljai gimnáziumot. Mondjuk erre is gyógyír lenne az autonómia. Ebben a városban valamikor tizenkét üzem volt, kérdezte másutt, most miért nincs semmi? A válasz ugyanaz. Lassan kapisgálni kezdte a dolgot. Ha most autóznánk, Szoroskőnél már fel sem tenné a kérdést, mert tudná a válaszom.

Ám aki erőtlen és mást sem tud, mint az aktuális hatalom (a többség) kegyeiért gazsulálni, a stratégiai célok helyett zenélő szökőkutat erőltet, az megérdemli a sorsát. Az ne panaszkodjon.

Aki nem érti, hogy minden bajunk 1920. június 4-ével kezdődött, nem ért semmit. Aki azt hiszi, hogy június negyedike csak egy szürke nap a naptárban, s aki nem fogja fel, hogy száz év alatt honnan indultunk és hová jutottunk, annak nincs helye a politikában. Itt száz éve folyton június negyedike van. Hogyan is értenék meg ezt az alkuszok, a közösség egyre fogyó erejét egy szűk csoport bizniszelésére használó kupecek? Akik a merjünk kicsik lenni elmebeteg filozófiát erőltetik. Bármily bonyolultnak tűnik a felvidéki magyarság mostani helyzete, a dolog ilyen egyszerű.

A rendszerváltás óta volt néhány durva törés a felvidéki magyar politikában. Ezek hatása számokban is mérhető.

Kezdve a komáromi nagygyűlés elszabotálásával, folytatva a káros megyerendszerrel, amihez mi is ott ministráltunk, a Most–Híd általi önfeladással és a vegyes tudatú (szlovákká váló magyar) ember modelljének liberális kreálmányával, a maradék MKP totojázásával bezárólag. A legsúlyosabb bűn azonban éppen Meleghegyen fogalmazódott meg a minap: ez a lemondás és az önfeladás „stratégiája”, amely hamis illúziók farvizén ringatózva arról álmodozik, hogy a pillanatnyi helyzetben mit lehetne elérni. Csak azt felejti, hogy a ma után a holnap meg a holnapután következik.

Kormányok jönnek-mennek ebben a türelmetlen, önmagát tanuló kis országban. Az egyik magyarfaló, a másik alkudozó, a harmadik megengedő. De építeni, közösségünket felemelni, a másságunkat értéknek tekinteni ebben az országban egyik se fogja.

Legfeljebb eltűrni, pacifikálni és csitítani. A közösségünk pedig lassan darabjaira hullik és elfogy. Elsősorban olyan politikusainknak „köszönhetően”, akik nem fogják fel, hogy mindig a maximumot kell követelni, amiből alkalomadtán engedni lehet. Mert aki vagy gyávaságból, vagy sanda szándék miatt nem mer odaállni a többség elé, és nem akarja elfogadtatni az igazát, annak sosem lesz igaza.

Ám ha az egyik a Pomlé géniuszának tetszhalott pártját akarja ismét felépíteni, a másik, nem mellesleg ebből az elvetélt kísérletből kitáncolva próbálja reprodukálni önmagát, a harmadik a semmiből előállva akarja szétverni az MKP-t, abból sosem lesz egység, csak sokszínű semmi.

Hogy is szól a meleghegyi mantra? „Területi autonómia – nem! Kulturális és oktatási autonómia – igen! Déli régiók fejlesztése – igen!” Szépen hangzik, csak éppen üresen pufogó frázisok.

Akárcsak a „modern, konstruktív, racionális és értékeken alapuló, minden radikalizmustól mentes alternatíva”. Az autonómia modellje azonban nem radikalizmus, hanem Európa-szerte működő modell, amely társadalmi békét és egy-egy régió boldogulását jelenti. Ezt csak azok nem érik fel ésszel, akik minden puhányságra hajlandók a hatalom morzsáiért. 

Megjelent a Magyar7 2020/28. számában.