Megyünk az őszbe?
Mintha itt felejtette volna magát a nyár. Nálunk még nem üres a fecskefészek, hanem pelyhes fiókák laknak benne. Ez talán már a harmadik fészekalj idén…Csak remélni merem, megtanulnak repülni és elég erősek lesznek ahhoz, hogy elinduljanak a hosszú útra. Itt nem tudnák átvészelni a telet. Nem úgy, mint a gólyák, amelyek közül egyre több már itthon telel át. Az elmúlt évtizedek enyhe telei „megtanították” őket arra, hogy nem kell messzi és fáradságos útra kelni, a hideg évszakban is akad elég pocok a határban. Nem kell éhen halni… Ha meg bekeményítene az idő, a jó emberek biztosan segítenek.
Nem tágít a nyár. Ezt már nem lehet bírni. Hetek óta nincs egy átaludt éjszaka, reggel ólmos fáradtsággal ébredni és jókedvvel nekiállni a teendőknek pedig egyszerűen nem megy. Augusztus végén 34 fok, és az időjósok még a jövő hétre is hőséget mondanak. Szinte látom, ahogy a gyerekek beülnek a szaunára emlékeztető osztálytermekbe. Merthogy kezdődik az iskola és a klíma megengedhetetlen luxus. Még. Olvasom, hogy Olaszországban a szülők követelik a vakáció idejének lerövidítését, mert nem tudják hova tenni a gyerekeket. Megoldhatatlannak tűnő probléma számukra a gyerekek biztonságos vakációja. Ha jól emlékszem, náluk egy hónappal tovább vannak otthon a gyerkőcök, mint nálunk és pont a meleg miatt. És ott még a miénknél is jóval nagyobb a hőség.
Hétfőn újra becsengetnek. Most kellene ismételni, ráhangolódni a kezdésre, felvenni a ritmust. Miközben van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kánikulában inkább valami kinti árnyékos helyre viszik a nebulókat tanítóik. Merthogy nagy melegben egyszerűen nem lehet tanulni.
Hol vannak azok a régi szép idők, amikor augusztus végén esővel, viharokkal jelezte érkezését az ősz. Lőrinc napja után már nem fürdött senki a kanálisban, mert hideg lett a vize. A hőmérséklet a kellemes 25-27 fokos tartományban alakult, a hajnalok és esték hűvösebbé váltak, elkelt a kardigán. Iskolakezdéskor vagy szép napos időnk volt, vagy pedig az őszi eső mosta el a szabadtéri évnyitót. Voltak persze még szép langymeleg és rút, esősebb napok is, később pedig beköszöntött a vénasszonyok nyara is, de november 1-jét már általában nagykabátban, csizmában vártuk. Addigra legtöbbször az otthon nevelt krizantém is elfagyott. Nekünk ez volt a tél kezdete.
Megbolondult az időjárás. Már nem is számoljuk, mennyi hőhullám volt, mert egyikből csúsztunk a másikba. Minden kínjában érik, korán elszárad. Egyedül talán a szőlősgazdák lehetnek bizakodóak, állítólag ez a tikkasztó száraz idő kedvez a jó termésnek…
Ami azért feltűnt, hogy az őzek egyre többet legelésznek és nagy előszeretettel lopóznak be a kukoricásokba. Talán ők már a zsigereikben érzik, ideje a készülődésnek. Ami az ő nyelvükre lefordítva azt jelenti, sokat kell enni, zsírréteget növeszteni, hogy ha jön hideg, legyenek tartalékok. Addig kukoricázni, míg nem jön a gép, hogy learassa. Nem is nagyon zavartatja magát a suta a gidájával, nyugodtan lakmároznak, pedig egész közel vagyunk hozzájuk. Hiába van dögmeleg, azért ők napnyugta felé már elkezdik a hízókúrát. Minden nap estefelé ugyanott találkozunk velük.
A természetet nem lehet becsapni. Látni ezt a vízparti bokrokon, ahol már piroslik a termés. A galagonya ruhája is izzani kezd. A csipkebogyó most még inkább csak narancsszínű, de hamarosan pirosba vált. Csalhatatlan jelei ezek a lopakodó ősznek. Nekem feltűnt, mennyi már most a lehullott falevél, halkul a madárdal, egyre rövidebbek a nappalok. Alkonyat felé sétálgatva pedig megcsapja az embert amolyan őszi hangulat.
Eszembe jut nagyapám, aki mindig azt mondta, a tavasz és az ősz mindig esővel jön. Áztató, több napos esővel, mintha tudná, az kell a termőföldnek. Valami hasonlóban reménykedem jómagam is. Talán akkor elkerülhetjük, hogy porba vessék a gabonát, amiből a jövő évi kenyerünket remélnénk.
