Megy a gőzös...

Ilyenkor visszasírom a jó öreg, egykocsis prériexpressz elavult dízelmotorját, az simán álomba zakatolta az utasait, ezek a modern, légkondis csodák ilyesmire már képtelenek. A lágy surrogáson át- meg áttörnek a csodálatos szlovmagy (ízlés szerint esetleg szlogyar vagy mavák) nyelvjárás sziporkái.

Hallgatom a jövő magyar (?) választópolgárait (?), és azon tűnődöm, hogy a csudába lesz ebből felvidéki magyar jövő. Kár az ilyesmin rágódni, a válasz sajnos teljesen nyilvánvaló, egy kérdés marad csupán nyitva. Miért nem látják ezt pont azok, akiknek látniuk kellene? A szent tudomány nevében vezető nyelvészeink nyilatkoznak a hétköznapi valósággal homlokegyenest ellentétes, sőt, merjük végre kimondani, kártékony dolgokat. Nyelvi ideológiákról, nyelvi mítoszokról és nyelvi purizmusokról beszélnek, miközben lassan nem lesz kinek nyelvészkedniük.

A hátam borsózik attól, ha valaki kéretlenül, de nagy magabiztossággal ártja bele magát mindenféle tudományokba, ezért nem is venném a bátorságot, hogy tudományos szempontból vitatkozzak ezekkel a megállapításokkal, de vannak itt azért más szempontok is.

Habár a saját környezetemben igyekszem tűzzel-vassal irtani a párkik, zsuvik és botaszkik egyre fokozódó rákos burjánzását, el tudom fogadni, ha egy nyelvész azt állítja, sok esetben kontraproduktív az ilyesmi, lévén az állandó javítgatással elvész a beszélő késztetése a kisebbségi nyelv használatára. El tudom fogadni, csak nem bírom megállni, hogy közbe ne vessem, ideje lenne észrevenni, ezek a szavak mind-mind az országvesztés, a nyelvi és a fizikai határkerítések felhúzása után kerültek az elszigetelődött felvidéki magyarok szókincstárába.

Lássuk már be, elkéstünk azzal, hogy kigyomláljuk ezeket a nyelvi paréjokat és tippanokat, itt már magáért a kiskertért kell küzdeni.

Hol vannak már azok az idők, amikor a lakótelepi szlovák kissrác tőlünk tanult meg magyarul, ráadásul nem is kényszerből, hanem mert egyszerűen ez volt a természetes! Ma meg az, hogy a magyar gyerekek csuklóból váltogatják egy mondaton belül a szlovák és a magyar kifejezéseket, sőt teljes beszélgetéseket folytatnak le ezen a furcsa keveréknyelven.

Értem én, hogy tudomány meg realitás meg minden, de ha eszembe jut, hogy Márai még a nevekről lehulló ékezeteket siratta, ötven év múlva pedig jó lesz, ha akad, aki sírjon egyáltalán, azért csak felhorgad bennem valami lázadás.

Kár volt otthon hagyni azt a könyvet!

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/32. számában.