2020. október 25., 17:25

Megszámláltatunk vagy meghasadunk?

Június negyedikén piros-fehér-zöld virágcsokrot köttettem, úgy indultam a sírkertbe. Néhány kokárdát is a zsebembe tettem. Emlékezni és emlékeztetni akartam azokra, akikkel mindörökre összetartozom, lett légyenek bár csak egy múltidéző sírhalom formájában jelen. Ahány hant, annyi történet. A gyökerek ott, a föld alatt összekötnek velük. Tudom, hová tartozom. Ha megtagadnám a nemzetiségemet, őket tagadnám meg.

2020-at írunk. Trianon után száz évvel most azzal foglalkoztatnak bennünket, a brutális érzéketlenséggel megrajzolt északi magyar határon kívül rekesztett magyarokat, hogy jövőre a népszámláláson már lesz választásunk. Tartozhatunk ide is, meg oda is. Azaz: sehova. Mert egyszerre magyar is meg szlovák is nem lehet az ember. Vagyok, aki vagyok. Ezt még az is tudja, aki más nemzetiségű házastársat választott. Mert vegyes házasság sokféle van. Normális esetben a házasulók előre tisztázni szokták, milyen feltételekkel lépnek frigyre. A felekezetileg vegyes házasságokban sokáig az volt a szokás, hogy a fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk hitét viszik tovább. A nemzetiségileg vegyes házasságokban meg mindkét nemzetiség, anyanyelv párhuzamosan élt. Anyjuk nyelve és a domináns környezetük természetes módon befolyásolta, kivé-mivé lesznek.  Ma is vannak olyan leszármazottaik, akik – sorsuk alakulásától függően – természetes módon lettek magyarok, szlovákok, csehek, németek, cigányok vagy palesztinok, arabok és másfélék. Ismertem embert, akit gyerekként – még az első köztársaságban – színmagyar családból anyagi okokból szlovák iskolába járattak, de soha nem vált szlovákká. Olyat is, aki Besztercebányán nőtt fel magyar családban, és szlovák iskoláztatása ellenére a legjobb magyarjainknak egyike ma is.

Nagyszerű néhai költőnk beszélt egyszer nekem arról, hogy édesanyja a második világháború után reszlovakizált, és úgy halt meg jóval később, hogy a személyi igazolványában még mindig szlovák nemzetiségű volt, holott soha nem beszélt szlovákul, és őt is magyarnak nevelték, magyar iskolákba járatták, s neki az anyanyelve és a nemzetisége mindig megegyezett. Aztán ismertem magyar embereket, akik a jobb jövő reményében már szlovák iskolába járatták legkisebb gyermekeiket, színmagyar környezetben neveltek szlovákokat, mert amikor Pityu és Évi összeházasodott, attól kezdve már szlováknak vallották magukat (és a gyermekeiket is annak nevelték), miközben idősebb testvéreik mind magyarok maradtak.

Az utóbbiak tájainkon egyre többen lettek, és már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben felgyorsították az asszimilálódásunkat. Különösen felgyorsult mindez az utóbbi harminc évben, amikor kiéleződött és polgárjogot nyert a többség nyílt bekebelező nyomása a más nemzetiségűekkel szemben, és a megnövekedett egzisztenciális bizonytalanság is kizökkentette szilárd tartásából és önmegtartásából magyarságunkat. A létbizonytalanság megtört bennünket nemzeti azonosságtudatunk viszonylatában is, harminc év akkora pusztítást végzett a sorainkban, amekkorára Beneš vagy Okáli is büszke lehetne! (Igaz, ők nem kaptak annak idején harminc évet a tobzódáshoz, Moszkva közbeszólt, Brüsszel viszont kitartóan néma.) A magyar régiók gazdasági-megélhetési téren semmit nem kapnak, kritikus infrastruktúrák tekintetében csak erodálódnak, így a kilátásaik is egyre rosszabbak. Elég egy pillantást vetni a legfrissebb úthálózat-fejlesztési elképzelésekre! Húsz-harminc éve még nyílt szólam volt, hogy fejlett közúthálózat, gyorsforgalmi utak nélkül nincs gazdasági fejlődés. Ma ott tartunk, hogy a kormány „agytrösztje” fejre állította ezt a tételt, és azzal indokolja a déli régiók úthálózati-közlekedési fejlesztéseinek szükségtelenségét, hogy nincs gazdasági potenciáljuk, tehát a magyarlakta régiókba nem kellenek ilyen befektetések.

Amiről nem beszélnek, de ami az ilyen állameszme mögött áll, hogy mi magyar nemzetrész vagyunk, amely még mindig nemzetbiztonsági kockázatként szerepel a nyilvántartásukban. A kiéheztetésünk tehát folytatódik, és folytatódni is fog mindaddig, amíg számukra optimálissá nem csökken a lélekszámunk. Stratégiájuk fontos lépése, hogy ahol nincs megélhetési lehetőség, onnan elmennek az emberek, főleg a fiatalok, vagyis: a jövő tűnik el. Senki nem mérte fel, hányan hagyták el visszafejlesztett régióinkból az országot, hány család lett kétlaki, hány magyar fiatal – papíron még szlovák állampolgár – él már a Lajtán túl vagy az anyaországban, szanaszét a nagyvilágban. Felvidéki magyar belőlük aligha lesz már, statisztikailag sem.

Fogyatkozásunk komplex probléma, nem oldható meg azzal, hogy bevezetünk a statisztikai kimutatásba egy „multietnikumot”. Ahogy a költő írta, szintén zűrzavaros időben: „A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd.” (József Attila: Óda) A jól megírt törvény, persze. A hátsó szándékkal, szemfényvesztésként megszövegezett törvény: maszlag. Csak a tények elfedésére szolgál. Akinek van nemzetisége, annak nincs szüksége arra, hogy egy második nemzetiség megjelölésére is feljogosítsák. A ruszin tudja, hogy ruszin és nem ukrán, a romák is tudják, nemzetiségük melyik változatának tagjai (ilyen kategóriákat kellett volna törvényesíteni a népszámláláshoz is), a vegyes házasságban élők sem váltak hasadt nemzetiségűvé. Gyermekeiknek meg ott volt a korábban bevezetett kategória, amely lehetővé tette, hogy a nemzetiség mellett az anyanyelvét is „bevallja” az ember. Ezt a 2011-es adatok összesítését követően ki is mutatták; a magyarok esetében is jelentősen több volt a magyar anyanyelvű, mint a magyar nemzetiségű.

Csupán azért, mert van egy elfuserált államnyelvtörvényünk, hozzá egy hasonlóan elfuserált kisebbségi nyelvhasználati törvényünk, ami még a párszáz lelket számláló falucskában is százalékarányhoz köti az anyanyelvhasználat jogát – amennyiben az érintett nem az államalkotó nemzet tagja –, csak egy identitáshiányos, felemás párt politikusainak juthatott eszébe törvénybe iktatni a „nemzetisége: hasadt” kategóriát. (Egy CEU-s amerikai diplomával a zsebükben megtalálhatták volna az „afroamerikai” ekvivalensét, ha már újítani akartak mindenáron.)

Megszámláltatásunk küszöbén lehet konferenciázni, hogy mit is kezdjünk ezzel a „fenomenális” új lehetőséggel, lehet elmélkedni arról, miért lesz jó, ha „több lábon állhatunk”, de ki kell mondani: egy második nemzetiség választása semmire sem jó, nem változtat a helyzetünkön, még statisztikailag sem. Csak a zűrzavart, a káoszt növeli, törvényes alapon.

Amikor kitört a nagy szabadság – és elszabadulás – a népszámlálás alkalmával néhányszáz sziú indián is megjelent a statisztikai kimutatásban (a mélynemzeti buzgalom ellen lázadó ifjú szlovákoknak köszönhetően). Tegyük fel, hogy most is beüt valami hasonló „trendiség”, és második lehetőségként minden államalkotó beírja, hogy ő – mondjuk – kecsua. 2021 után lesz egy új domináns nemzeti kisebbségünk? (Lenyúlják majd a kisebbségi kulturális alap pénzeit, hogy legyen miből kampányolni, vagy kecsua feliratokat gyártani az általuk lakott településeken…?)

Agymenések helyett, a rossz és elszabott törvény ellenében is azért kell kampányolni, hogy aki magyarnak született, vallja is magyarnak magát a népszámláláson. Ha kevesebben leszünk így, akkor is. Tisztánlátásunkhoz, önbecsülésünkhöz szikár tényekre van szükségünk, a kétszerkettő józanságára, nem politikusok költötte csavaros félremagyarázásokra, annak bizonygatására, hogy ez a kétszerkettő miért hat (6).

Tiszta beszéd kell, még ha a törvény zavaros is. Száz év után ennyit illene végre tudnunk.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/43. szám)