Megkaptuk!
Jól megadták a kormánytagok a nyugdíjasoknak! A „tiszteletre” gondolok, amely kijárna az őszhajú (még ha festett is) embereknek. Alaposan „leszeniorozták” őket! Főleg a hatalmon lévőktől elfogadhatatlan, ahogy egyesek a nemrég jóváhagyott oltakozási pénzjutalom kapcsán nyilatkoztak.
Kezdetben attól rázott ki a hideg, ahogy a kormány egyik tagja, a sokgyermekes „családapa” arról regélt szuverén stílusában, hogy ugyan már, miképpen tudnák a nyugdíjasok felhasználni az eredetileg tervezett utalványokat, hiszen ők gyámoltalan vének, akik csak otthon csücsülnek. Na, de sebaj, adják majd oda a gyerekeiknek vagy az unokáiknak, azok értik a módját. Illetve tegyenek vele akármit, csak hagyjuk már jóvá ezt a fránya jutalmat! Hamarosan jött a tipp a szélhámosok számára. Mert van más módja is az utalványok értékesítésének: az 500 eurónyi utalványt váltsák be a csencselőknél mondjuk 400 euróra. Így mindenki jól jár. És az kit érdekel, hogy most már nemcsak az oltottak és oltatlanok állnak egymással szemben, hanem a hatvan év alattiak és felettiek is?
Mélységesen megalázó volt a vita, amelyik a döntést megelőzte.
Most meg mit hallok? A 300 euróra redukált jutalom postai utalvánnyal érkezik majd az arra érdemesek címére. Mert ugye, ezek a gagyi szeniorok olyan tehetetlenek, nekik még folyószámlájuk sincs. Elismerem, vannak számlanélküliek is. De mi lenne, ha az illetékesek kapcsolatba lépnének a Szociális Biztosítóval, és összegeznék a bankszámla-tulajdonosokat, illetve azokat, akik a postán veszik át a nyugdíjukat. Ebben az országban végképp nem működik a központosítás? Hány millió eurót fektettünk már ez idáig ennek létrehozására? Az államszervezeti centralizáció, más szóval központosítás vagy szervezeti egyesítés az államirányítás fontos eszköze. Jelképesen szólva egy-egy gombnyomással kellene irányítani az ügyintézést. De nem, a mi szeniorjaink pénzesutalvánnyal kapják meg a jutalmukat, úgy kell nekik, hadd mozogjanak egy kicsit: remélhetőleg elég hosszú az út a postáig és vissza.
Ez a szeniorozás esetenként a szenilitást idézte fel bennem. Úgy beszélnek rólunk „odafent”, mint valami hatvan (és több) éves szenilis, gyámoltalan, magatehetetlen népségről.
Már bocsánat, tisztelt kormánytagok, de mi továbbra is éljük aktív életünket, képzeljék el, többségünknek nemcsak számlaszáma, hanem számítógépe is van! És ha nem lenne a fejünk fölött már majdnem két éve ez a kovidos veszedelem, sokat utaznánk, társaságba, színházba járnánk, sűrűn látogatnánk a gyermekeinket és unokáinkat – csak kivonatoztam a főbb tevékenységeket.
Még egy dolog nem hagy nyugton ebben a témában. Ha a kormánytagok, és rajtuk kívül még sokan mások (főleg a politikusok példájára) ilyen együgyű öregecskéknek tartják a hatvan felettieket, akkor miért kell még hatvan felett is alkalmazásban lenniük, illetve vállalkozniuk? Hogyhogy szüksége van az államnak a munkájukra, az adóikra, termelésükre, értékeik előállítására?
És fordítva: miért kényszerül egy ember akár hetvenéves koráig is folytatni a munkáját? Miért van az, hogy a nyugdíjából nem tud megélni? Erre adjon valaki szuverén választ!
