Megint előbújt az állat a Slovan-drukkerekből
Először is szeretném leszögezni: nem vagyok focirajongó. Nem is értek a szabályokhoz, ha nagy ritkán egy focistadionba vet a sorsom, elég értetlenül szemlélem, mi zajlik a pályán. Azt azonban nem vitatom, van hangulatuk ezeknek a mérkőzéseknek, olyat is hallottam már, hogy van, aki éppen emiatt jár oda, nem is annyira magáért a meccsért. Az ember kétségkívül fokozottabban megtapasztalhatja itt az összetartozás érzését, ki-ki a magáét, már ha civilizáltan zajlik a meccs, és civilizáltan viselkednek a szurkolók.
A fanatizmust, amely időnként ezt a sportágat áthatja, a szurkolóverést, az indulatok elszabadulását és egymás verbális bántását, azonban tűrhetetlennek tartom, tegye azt bármelyik csapat szurkolóinak keménymagja is. Amikor kibújik az emberből az állat, az semmivel sem indokolható. Valami ilyesmi történt a legutóbbi DAC-Slovan meccsen is a dunaszerdahelyi arénában.
Az, hogy egy valamirevaló focicsapatnak himnusza is van, ami a mérkőzések előtt rendre elhangzik a focipályán, hogy megadja az alaphangulatot és lázba hozza a szurkolókat, ma már megszokott.
Vannak csapathimnuszok, amelyek pergősebbek, mint például az FC Barcelonáé a híres refrénnel: „A mi nevünket mindenki ismeri: Barca, Barca, Barca”, de vannak szomorúbb, hangvételűek is. Van csapat, amelynek szurkolótábora a csapat számára írt eredeti indulót harsogja a mérkőzések előtt, mások számára pedig már meglévő dallamot írnak át más szöveggel. Mint például a pozsonyi Slovan himnuszát a „Na Tehelnom poli pánmi sú belasí…” (A Téglamezőn a kékek az urak) kezdetűt, amely eredetileg egy felső-Garammenti szlovák népdal: a Na Kráľovej holi – magyarul a Királyhegyen. (A legenda szerint egyébként a szöveget egy orosz fronton harcoló királyhegyaljai katona írta, akit meglőttek, és ráébredt, hogy valószínűleg már soha nem fog hazajutni. Egy másik értelmezés szerint egy elítélt éneke ez a kivégzése előtt. A ferde tetejű fa a népdalban pedig az akasztófa.)
A dunaszerdahelyi DAC himnusza az Ismerős Arcok Nélküled című száma mindennemű változtatás nélkül, amely – elsősorban az ötmillió magyarra való utalás miatt – a nemzeti összetartozás himnusza lett. Ez az a dal, amit a DAC-stadionban minden mérkőzés előtt elénekelnek, hol élő előadó közreműködésével, hol anélkül. Így volt ez a vasárnapi bajnokin is, de a Slovan-szurkolók nem hallgathatták a magyar szöveget tétlenül, kibújtak emberbőrükből, és a csapathimnusz éneklése közben a „K***a magyarok, K***a magyarok” skandálásától volt hangos a Slovan-drukkerek lelátója.
Nem tudom, készültek-e rá, vagy spontán jött az ötlet a magyar szöveg hallatán, de mindegy is már. A dunaszerdahelyiek csapatindulóját, nyilván nem először hallották a Slovan-szurkolók sem, így az első verzió sokkal inkább valószínű. Persze, számítani lehetett arra, hogy valami történni fog, egy kis derűlátással azt is mondhatnánk, szerencsére, hogy nagyobb baj nem történt, nem estek egymásnak a szurkolók, és nem verték véresre egymást.
De ennyivel azért mégsem lehet elmenni a történések mellett és szemet hunyni felettük. Az egymás tiszteletéhez az is hozzátartozik, hogy a másik nemzetét és nyelvét is tiszteljük – még a focilelátókon az ellenfélét is. Nekem felvidéki magyarnak szívszorító volt ezt hallanom, és eszembe juttatta a múlt század nyolcvanas éveit, amikor friss egyetemistaként jól meg kellett gondolnom, hol beszélgetek a barátnőmmel Pozsonyban magyarul, mert könnyen megkaphattam – akár a nyílt utcán vagy a villamosban is –, hogy k***va Maďarka. Idáig jutottunk volna csak az elmúlt negyven év alatt?
Bár mint fentebb említettem, nem vagyok focirajongó, ennek ellenére elvárom, hogy az illetékesek, mondjuk az UEFA, erre is felkapja a fejét, és megfelelő döntést hoz az ügyben, a megfelelő bírsággal – bár a tapasztalatok azt mutatják, a zártkapus mérkőzések sem riasztják el a szurkolókat az efféle megnyilvánulásoktól. Mégsem mehetünk el a soviniszta, nemzetgyalázó megnyilvánulások mellett, mintha azok rendjén lennének…
