Megint félünk, most éppen a háborútól…
A világ kifordult a sarkából. Ukrajnából három hét alatt többen elmenekültek a háború borzalmai elől, mint Szíriából három év alatt. Reggel hattól itt ülök a gépem előtt, és keresem a híreket, magyar, szlovák, angol, német portálokat böngészek, szinte már fásultan olvasom egyiket a másik után, hol bombáztak ma hajnalban, hány ember vált földönfutóvá, hányan menekültek el az otthonaikból, és hányan nem tudtak elmenekülni, csak valahol a föld mélyén egy mélygarázsban vagy éppen egy színház pincéjében próbálják meg túlélni a következő támadást. Ha fejükre nem robbantják az épületet, mint Mariupolban.
Nézem az elgyötört, fáradt arcokat, a kétségbeesett kisgyerek tágra nyitott szemét, aki nem érti, mi történik vele. Miért cipeli anyu ismeretlen helyre, s apu miért nem jöhetett velük? A másik maciját miért nem hozhatta magával? Amikor sietve menekültek otthonról, anyu csak egyetlen játékot engedett betenni a hátizsákjába. Kellett a hely másra, az útravalóra, meg a ruhára. Anyu azt is mondta, sokáig nem jöhetnek haza. És a szomszéd kisfiúval addig mi lesz, az kivel fog játszani?
Keresem az újabb híreket, ez a dolgom, a gyomrom meg napok óta fel-alá liftezik a berobbantott házak, romba dőlt, füstölgő épületek, a járdadarabok mellett fekvő letakart tetemek láttán.
Az jár a fejemben, amit egyik kárpátaljai interjúalanyom mondott: mindent meg lehet szokni, az állandó szorongást és a bizonytalanságot is, a félelmet attól, hogy holnap talán nekünk is mennünk kell. A túlélésre kell koncentrálni, tankcsapdákat készíteni meg álcahálókat szőni. Mert arra lesz szükség. Talán náluk is.
De hogyan lehet az ilyet megszokni? Próbálok dacolni ezzel a hidegvérű állítással. Hogyan lehet belenyugodni abba, hogy tegnap még a világgal nagyjából elégedetten szürcsölgettem kedvenc fotelomban a reggeli teámat, ma meg már nincs meg a fotelom, sőt a nappalim sem, csak egy kormos lyuk tátong a helyén, s az épületromok maguk alá temettek mindent, ami én voltam. Hogyan lehet belenyugodni abba, hogy egyik napról a másikra elvettek tőlem mindent, s önhibámon kívül menekülnöm kell a bizonytalanba, hátrahagyva egész eddigi életemet. Idős ismerősöm azt mondja, azért nem értem, mert én a béke gyereke vagyok, túl sokáig nem volt itt háború, az emberek megszokták a békét, mondja.
Aztán arra a törékeny ukrán nőre gondolok, akinek menekülnie kellett, s átmenetileg valamelyik felvidéki magyar faluban lelt szállásra a kisgyerekével együtt: vajon ő mit gondol erről, tényleg meg lehet szokni a háborút?
Az asszony nem panaszkodik, de szinte mindvégig végtelen szomorúság árad a szeméből, nehezére esik kérni is. Mert eddig nem szokta a kérést, megvolt mindene, most meg egyik napról a másikra nincstelenné, hontalanná vált.
A háborús hírek betűi, mint apró, fekete pókocskák összefutnak a szemem előtt a képernyőn, későre jár, fáradt vagyok, és ma sem kecsegtethettük sok jó hírrel az olvasót. A töméntelen mennyiségű borzalom az én lelkemben is nyomot hagy, hirtelen úgy érzem, megfulladok, és iszonyatos erővel tör rám a kényszer, hogy azonnal friss levegőt szívjak. Kirohanok a harmadik emeleti lakásom erkélyére, hogy amilyen mélyen csak bírom, magamba szívjam a késő esti kissé már csípős levegőt. Nézem a szemben lévő panelházat, és hirtelen a szívembe markol a gondolat: holnap talán éppen azon a helyen, ott szemben egy bomba ütötte éktelen nagy lyuk tátong majd. Aztán gyorsan elhessegetem a képtelen gondolatot: nem, ez biztosan nem történhet meg, ez ellentmondana minden észérvnek. De hát lehet-e most egyáltalán észérvekről beszélni?...
Munka közben többször is tudatosan igyekszem elvonatkoztatni magam a történésektől. Semleges megfigyelőként tekinteni mindarra, amit olvasok. Ideig-óráig sikerül is. Amíg egy újabb borzalom láttán megint keresztül nem viharzik bennem egy érzelemcunami. Szakemberek azt tanácsolják, ne terheljük magunkat túlságosan a háborús hírekkel, napi egy óránál többet ne foglalkozzunk a háborúval. Nekem ma is sikerült ezt többszörösen túlteljesítenem…
