Megint egy titánnal kevesebb – Huszár László emlékére
Nincs ez rendjén. Nem normális dolog, hogy apámék generációjának kell nekrológot írni, az első szocializmusba született nemzedéknek, az ötvenes évek végén gyerekeskedőknek, a kicsit sárga, kicsit savanyú felvidéki magyar élet letéteményeseinek. Unokázniuk kéne, pihenni kicsit, összerakni az emlékirataikat, nem meghalni!
Szerkesztőségi emailcímre jött a hír. Hallottátok, hogy Huszár Laci is elment? Ugyanmár, marhaság, egy hete beszéltünk! Tetszett neki a legutóbbi írásom. Felhívott időnként, néha Ricsinek szólított ugyan, de mindig elmondta, ha valamelyik munkám tetszett neki. Huszár László életét, pályafutását, azt a rengeteg munkát, amelyet a felvidéki magyar művelődés érdekében elvégzett, legfeljebb egy monográfiában lehetne összefoglalni. Reméljük, valaki megírja majd. Díjait, kitüntetéseit felsorolni is felesleges, ő se tartotta számon. Azt hiszem nem érdekelte őt, nem mutogatta. Arra volt büszke, ha jól sikerült a Duna Menti Tavasz vagy sokan jöttek el a Bíborpiros szép rózsára. Folyóiratokkal, könyvekkel körülbástyázott irodájában, akárhányszor meglátogattam, biztosan valamelyik Excel-táblázatban menedzselte a jelentkezők névsorát.
Tartotta velem a barátságot, ha már édesapámmal nem tudta, a gyerekeivel legalább.
Laci bácsit tehát „örököltem” apámtól. Néhány ház és néhány hónapnyi korkülönbség választotta el őket, rétei srácok voltak mindketten, gyerekkori jóbarátok. Nem is nagyon tudok olyan történetet apám fiatal éveiből, amelyikben ne lett volna „Huszárlaci”. Egyszer apám fenéken lőtte őt légpuskával fáramászás közben, amire Laci bácsi annak rendje s módja szerint reagált, mindkét kezével a találati helyhez kapott, megfeledkezve a kapaszkodásról. Zuhanás és sírás lett a vége. Állítólag. Hogy igaz-e ez az ifjúsági regénybe való történet, nem tudom. Könnyen lehet apám színezte ki.
Mindig meg akartam kérdezni Laci bácsitól, már nem fogom…
Ahogy nem tudom megkérdezni legendás közös barátjuk, Gyökeres Gyuri húskloffolós sztoriját sem, amikor egy átmulatott szombat éjjel után másnap reggel arra ébredtek a közös albérletben, hogy "Gyöki" strandpapuccsal püföli a konyhaasztalt. "Mit csinálsz?!"
Laci bának nem volt könnyű természete, nehéz, tépelődő, sokat perlekedő ember volt. Nagyon tudott haragot tartani, de ragaszkodott a barátaihoz. Néha talán túlságosan is. Tízéves lehettem, késő este, kilenc óra felé kopogtak, apám egyébként se szerette a vendégeket, de este hat után már különösen nem. Laci bácsi állt az ajtóban. „Szevasztok” – mondta jellegzetes dörmögő hangján - „Láttam, ég a konyhában a villany, gondoltam megállok kicsit.” Apám arcán sokféle érzelem átfutott. Határozottan emlékszem, a vendéglátó öröméé biztosan nem volt köztük. Anyám oldotta meg a helyzetet, vörösbort kerített és cigarettát, másnap tudtam meg, hogy apám és Laci bá hajnalig beszélgettek.
Általában a régi időkről, politikáról, nemzetről, olykor a személyes dolgaikról is. Tudtam, hogy Laci bácsit nagyon megviselte Gyökeres Gyuri tragikus halála, hónapokig szaladgált érte, orvost intézett neki, műtétet. Mikor más nem maradt, hospice-t.
Ez a folyton morgó, sokak szemében talán mogorva ember az utolsó pillanatig, idejét és nem kevés pénzét áldozva törődött haldokló barátjával. Gyöki után néhány hónappal apám is elment, Laci bácsi ott sírt velünk a temetésen.
Néhány éve megkerestem, ha a képei között talál rétei felvételeket, küldje már át nekem. Jöttek a régi fekete-fehér fotók sorban. Most legutóbb, egy régi rétei focimeccs közönségéről készült felvétel margójára, a koronavírus miatt morgott. Magát nem féltette, hiába volt évek óta súlyos szívbeteg, azt fájlalta, hogy elmaradnak a rendezvények, megemlékezések, kultúrestek. Sose féltette magát, nem is kímélte, a maga egyedi, ön- és néha balesetveszélyes stílusával harminc-negyvenezer kilométert vezetett évente. Az utóbbi években a szíve már nem engedte, én vittem le Martosra is akadémiai előadást tartani. „Ez még mindig megvan?!” – nevetett, mikor meglátta a húszéves bordó Feliciát a Csemadok előtt, apám régi kocsiját. Végigbeszélgettük az utat, nagyon tudott történetet mesélni.
Tegnap felnyitottam egy üveg vörösbort az emlékére és belelapoztam a rétei csemadokos könyvbe. Sok ismerős név. Laci bácsié is, sok helyen, például a falusi színdarabok szereplőjeként. Gyárfás Miklós: Dinasztia, Carlo Goldoni: Mirandolina. Ezt a történetet is elmesélhetted volna. Ez a sztori is kimaradt, de majd bepótoljuk egyszer!
Laci bácsi, ha esténként erre jársz, s látod, hogy ég a konyhánkban a villany, azért majd nézz be hozzánk!
