Megértjük őket, ugye?
Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos is jó játékkal mutatkozott be a hétvégén a világ talán legszínvonalasabb bajnokságában, a Premier League-ben, a Liverpool FC, illetve a AFC Bournemouth csapatában. Kerkezt a mérkőzés után csapata legjobb játékosának hirdették ki, Szoboszlairól pedig azt mondta az edzője, hogy egy bestia, három pozícióban is topjátékosként játszott a Chelsea ellen.
A sikeres és magabiztos debütálás mellett feltűnést kelthetett magyar körökben, hogy nem mertek vagy nem akartak kilógni a sorból, és a többiekkel együtt ők is ugyanúgy letérdeltek a mérkőzés elején. Ez viszont nem biztos, hogy elnyerte a magyar szurkolóik tetszését. De az ember, ha belegondol a helyzetükbe, talán meg is érti őket. Elszomorító, hogy még napjainkban is hódolnak ennek a nevetséges hóbortnak a futball őshazájában.
A megkeveredett és megkeseredett Nyugat, valamint a józan gondolkodás szégyene, hogy még ma is él és virul ez a nevetséges és teljesen felesleges, idejétmúlt, szinte előírásszerűvé „magasztosult” magatartás a mérkőzések elkezdésének pillanatában, sőt egyfajta hagyománnyá nőtte ki magát arra fele. Az európai kultúrában nemigen van ehhez hasonló, és csodálatos módon pont a konzervatív gondolkodású Angliában éli továbbra is világát. Ez is azt bizonyítja, hogy az európai kultúra értékhordozói manapság Közép-Európában keresendők, ahol úgy gondolják: térdre ereszkedni Isten előtt, a haza előtt, és akkor illik, ha megkérik a szerelmük kezét (Orbán Viktor).
Gondoljunk bele, mit tehetett volna ez a két fiatal magyar srác a világsiker kapujában, akik elérkeztek karrierjük egyik, talán legfontosabb csúcspontjához? Szálltak volna szembe az angol szokásrenddel és maradtak volna állva, amíg a többiek térdepelnek, haragították volna magukra azonnal az angol közvéleményt?
Ezzel kerültek volna az újságok címlapjára, és nem a kiváló sportteljesítményükkel? Egész biztos nem azért mentek oda, hogy ilyen kényszerű bohóckodásban vegyenek részt, de az is érthető valahol, hogy elutasításával nem akarják elrontani a magasba ívelő karrierjüket. Talán udvariatlanság is lett volna, ha nem igazodnak rögtön az elején a helyi szokásokhoz. Nem a többiekhez való alkalmazkodásukkal van tehát a baj, hanem sokkal inkább azzal, hogy a politika ilyen jellegű belekeverése a sportba ilyen hosszú ideig tartja magát a szigetországban.
Sokan már arra sem emlékeznek, minek szól a letérdelés gesztusa a meccsek elején. Sípszó, középkezdés, térdelés, így szokás. Belenőtte magát, részévé vált az angol labdarúgómérkőzéseknek ugyanúgy, mint például a szögletzászló vagy a stopliscipő, illetve a játékvezető fütyülője, a partjelző zászlója.
Visszaemlékezve a régmúlt idők minket érintő ifjúkorára, kérdem, hogy nekünk hány alkalommal kellett meghunyászkodva, akaratunk ellenére „letérdelni” azért, hogy nehogy szó érje a ház elejét?
Május elsejéken akaratlanul tisztelegtünk a munka ünnepe mellett a felszabadítóknak, a kommunista országvezetésnek, a vörös zászlónak, és a nagy szocialista gondolkodók előtt is meghajoltunk. A himnusz mellett, igaz, nem önfeledten, de vigyázzba állva énekeltük az Internacionálét is, mert akkor az volt az elvárás. Hordtunk pionírnyakkendőt, beléptünk a SZISZ-be is, amikor egységesen beléptették az egész osztályt. Ostobaság lett volna magányosan szembeszállni ezzel. Széllel szemben „kisdolgozni felesleges”…
A pártba lépni viszont már más tészta volt, bármilyen előnyökkel is járt. De élni azért csak kellett valahogy: nem lettek volna iskolaigazgatóink, vezető beosztású magyarjaink az élet különböző területein, magyar nemzetiségű funkcionáriusaink, akik azért félszemmel odafigyeltek a nemzetiségi jogokra is, ahogy lehetett. Hol tartanánk ma, ha büszkén, önérzetesen visszautasították volna, és nem térdeltek volna le a hatalom előtt?
Most Szoboszlai és Kerkez is letérdelt, mint a játékostársaik! Nem ők találták ki ezt a semmire se való cirkuszt, csak alkalmazkodtak az elvárásokhoz, az ottani szokásokhoz. A magyar válogatottban eszükbe se jutna ilyen cselekedet, de hála istennek, senki se akar tőlük ilyet! Ítéljük most el őket, vagy legyünk velük megértők?
