Maszkok mögött
Farsang van, egymást érik a bálok. Az utóbbi időben újra kezdenek divatba jönni a jelmezes, sőt álarcosbálok is. Valahogy szeretünk mást mutatni, mint amilyenek vagyunk. Izgalmas, ha mások nem tudják, még csak nem is sejtik, kit takar a maszk.
De minta egész évben farsangolnánk. No, nem a mulatozásra, a dáridózásra gondolok. Csak az álarc viselésére. Még ha láthatatlan is. Egy jó smink is elrejtheti, vagy egy rezzenéstelen arc is azt mutathatja, velünk minden a legnagyobb rendben. Miközben odabenn a poklok poklát éljük éppen…
Kell az álca, hogy senki ne lássa meg valós énünket, meztelen mivoltunkat. Színház az egész világ. S mindenki remek színész…
Ha megkérdezik, hogy vagyunk, széles mosollyal vágjuk rá, hogy köszi, jól. Miközben, ha tudná az illető, hogy most éppen nagyon magunk alatt, mert kaptunk egy jó kis nyaklevest az élettől...! De nem tudja, honnan is tudhatná, mikor arra tanít ez a világ, ne mutasd ki érzelmeid, vágj inkább közömbös arcot, még ha szétvet is a boldogság. Ne sírj nyilvános helyen, mások előtt, mert az a gyengeség jele! Bőgd ki magad otthon, párnák között! Aztán töröld meg az orcád, mosd ki a szemed, vedd fel a szokásos „bájmosolyt”, és tégy úgy, hogy minden rendben van.
Nem kell azt másoknak tudni, hogy neked most éppen rossz, vagy, hogy madarat lehetne fogatni veled. Ne látszódjon rajtad, hogy per pillanat éppen a béka segge alatt vagy, vagy ellenkezőleg, pont a mennyországban jársz!
Játssz! Vedd fel szokásos (ál)arcod, nem szabad, hogy meglássák rajtad, sebezhető vagy. Hogy ember vagy. Esendő.
Alakoskodás és képmutatás. Aki ma ebben jót alakít, azé a világ. Félelmetes, mennyire kevés embert ismerünk igazán. Sőt, szinte mindenkit félreismerünk, másnak hiszünk, mint amilyen. A kijózanodás akkor érkezik, ha éppen a legtündéribb cimbora árul el, vágja a hátunkba a kést… Vagy amikor egy kiállhatatlannak hitt kollégából hirtelen előbújik az ember, s szót emel értünk a nagyfőnök előtt.
Ne terhelj másokat a rossz kedveddel! Ne látszódjon már rajtad annyira, hogy szerelmes vagy! Ne kacarássz és gesztikulálj összevissza! Nem mutass ki érzelmet, mert mások még irigyelni fogják! Vagy flúgosnak néznek…
A maszkok viselése sokunk számára nehéz. Néha muszáj ezeket levenni. Ha már fuldokolunk a bánattól vagy az örömtől. Néha ki kell mutatni az érzelmeinket és olykor a hogy vagy kérdésre azt kel válaszolnunk, hát most éppen pocsékul. Kész főnyeremény, ha az a másik őszintén kíváncsi ránk, és szegről végre elmondhatjuk neki az egész dolgot, kiönthetjük neki szívünket. Csak a jóbarátok ilyenek. Ők veszik észre rajtunk azonnal azt is, ha boldogok vagyunk. Te ragyogsz, mondják ilyenkor és izgatottan várják, ki vagy mi okozta nálunk ezt a nagy változást.
Sokat adunk a látszatra. A látszatra boldog házasságokra, a látszatra tökéletes szülő-gyermek kapcsolatokra.
Hány emberről hisszük, hogy makulátlanul boldog, mert mindene megvan, vagyona, szép családja, havonta járnak wellnesszbe, nyaranta kirándulni… Miközben még csak nem is sejtjük, hogy az illető pszichológushoz jár, mert a főnöke kiszekálja a világból, felesége pedig már régóta külön szobában alszik. Fáradt, kiégett, úgy érzi, csak a pénze kell mindenkinek. Ő már rég nem érdekes…
Milliók közt az egyetlenegy mindegyikünk. De oly egyformának tűnünk sokszor. Nem merünk azok lenni, akik vagyunk.
Kinéznének minket a világból, ha nem bájcsevegnénk a szomszédasszonnyal, akit amúgy ki nem állunk, mert fülünkbe jutott, hogy kígyót-békát kiált ránk, vagy ha a boltba belépve nem köszönnénk, nem a bunkóságunk miatt, hanem mert annyira el vagyunk telve gondjainkkal. Mindig megtesszük a kötelezőt, a tőlünk elvárhatót, s nem merjük azt mondani, bocsika, de ez most nem fog menni.
Farsangkor, a bál és hecc kedvéért, bátran vegyünk fel álarcot. De a hétköznapokban inkább ne viseljük, legyünk azok, akik vagyunk, még ha ez nem is tetszik mindenkinek. Maszk nélküli emberek.
