Magyar világunk őrzői
Az elmúlt napokban csehek és szlovákok száz évüket ünnepelték. Amúgy csehesen–szlovákosan: széttartóan – más‑más időpontban, eltérő hangsúllyal az államalapítói szerepek meghatározásában, és szlovák térfélen a csehszlovakista és a nemzeti ideológia is csatázhatott ismét egyet. Ünnepi díszbe öltözve, önmagukból azonban nem kilépve. Mert a színfalak mögött ott van a százéves frusztráció is, az egyenrangúság hiányának a terhe, a meddig bizonytalansága, az önmeghatározás viszonyításának dilemmája is.
De ebben a száz évben benne van a nemzetállami stratégia is, minden árnyoldalával, és benne van a többségi uralmi elv érvényesítése is, amely kisebbségeinek hazát nem ad, sőt, házat is elvesz, ha kell, és ha az érdekei úgy kívánják, attól sem riad vissza, hogy jogon kívül helyezze emberek százezreit. A nemzeti múltnak ez is a része, még ha a nemzeti emlékezetnek nem is.
Ami a többségnek ünnep, számunkra a mérlegkészítés ideje lehet. Mert százéves a felvidéki magyar közösség is. Nehéz száz év volt! Megpróbáltatásból, tehertételből, kényszerítő helyzetekből bőven kijutott, de őseink közösségi védereje és a megmaradáshoz szükséges elszántságuk erősebb volt minden rossz szándéknál. Száz évünk rászolgál tehát az elismerésre is. A honnan hová jutottunk, s a merre tartunk kérdések azonban várják válaszaikat.
A többséget szembesítenünk kell helyzetünkkel, még ha a jelek szerint államstratégia és kimondatlan társadalmi közmegegyezés is, hogy nem vesznek rólunk tudomást. Tény, nincs békétlenség, de ez csupán a semmi sincs békéje. A megtűrtként meghunyászkodva áldatlan állapota. Így a helyzetünk az önmagunkkal való szembenézést is megköveteli. Egy átfogó társadalmi elemzés vélhetően válaszokat adna a megindult negatív folyamatok hátterére, a közösségünket sújtó fogyás és asszimiláció mértékének miértjeire, és az önfeladás okaira is. Közösségi szinten újragondolt önértelmezésünk pedig segíthetne a kedvezőtlen tendenciák visszafordításában, abban, hogy a felvidéki magyarság ismét erős közösségként legyen jelen az országban. A kisebbségi sorskényszert megélni persze nem egyszerű, mégis, a nehézségek mellett számos szépséget és élményt is jelent, a magyarnak lenni jó élményét is.
Közösségi létünk meghatározója, ahol élünk – otthont adó településeink. Jövőnk olyan lesz, amilyen helyzetben lesznek falvaink, városaink. A gyarapodásuk, a fejlődésük a helyi közösségeket erősíti, a rossz irányvonal azokat gyengíti. Persze térségenként a gazdasági és szociális helyzettől függően is változik, hogy egy‑egy községnek és vezetőjének mik a prioritásai és mik a lehetőségei. A magyar közösségért való felelősségvállalás azonban azonos kell hogy legyen, helyzetüktől függetlenül. Mert már tudjuk, milyen a hatalom viszonyulása, milyen az, amikor országot vagy várost igazgatnak csak maguk javára, önös érdekből, pénztől vezérelve, a gőgös erő pozíciójából, átnézve a fejünk fölött, átlépve a magyar érdekeinken. Ezért sem mindegy, kik állnak a települések élén, és milyen összetételben dolgozik az önkormányzati testület.
Kisebbségi létben az önkormányzati munka nem csak a járdafelújításokról, a közművesítésről, a lehívható uniós támogatásokról szól. A falu‑ és városvezetők iskoláink megtartásáról, a kulturális és közösségi életünkről döntenek. Meghatározhatják, hogy kétnyelvű feliratokkal is láthatóak legyünk, hogy nyelvünket ne csak otthonainkban, iskoláinkban, hanem az élet minden területén megélhessük. Remélt önrendelkezésünk letéteményesei lehetnek. Dönthetnek tehát mindarról, ami egy‑egy települést erős egységgé kovácsolhat, s mindarról, ami magyar világunk megőrzését jelenti. A hétvégi önkormányzati választás esélyt ad arra, hogy megmutassuk, erős magyar közösség vagyunk.
