Macsete és vasrúd
Két éve olvastam Laurent Obertone regényét, nem sokkal a magyar kiadás megjelenése után. A könyvben az író Franciaország utolsó három napjának apokalipszisét fogalmazza meg (a regény alcíme: Franciaország végnapjai), és hátborzongató vízióként jelenik meg benne mindaz, aminek hovatovább egyenes adásban lehetünk a szemtanúi.
A Gerillában leírt események nem légből kapott kitalációk, nem az alkotói fantázia termékei. Obertone a cselekmény leírásához a francia hírszerzés lehallgatásait, felderítéseit és előrejelzéseit használta fel. Szó se róla, elég lehangoló olvasmány.
Idézet a könyv ismertetőjéből: „A közeljövő sötét Franciaországában egy rendőrségi intézkedés egy párizsi külvárosi negyedben tragédiába torkollik. Az egyik csapdába csalt rendőr elveszti a hidegvérét, és tüzet nyit. Az iszlamista gettó lángra lobban, amibe az egész ország beleremeg. Városról városra terjed tovább a tűz, a köztársaság darabjaira hullik. A rendőröket, a bűnözőket, terroristákat, állami vezetőket, újságírókat és az átlagpolgárokat maga alá temeti a káosz. (…) Mindentől megfosztva és magukra utalva, a polgároknak fel kell készülniük, hogy szembeszálljanak a pusztítással.”
Egy jövő nélküli nemzedék randalírozása. Így jellemezte valaki szofisztikáltan és finoman a köztévében azt a történést, amely egy hét alatt a feje tetejére állította Franciaország közrendjét. Ennél azonban sokkal többről van szó.
Egyre világosabbá válik, hogy nemcsak egy tébláboló, a társadalomba beilleszkedni képtelen, a helyét nem találó, „integrálandó” fiatal migránsnemzedék tombolását látjuk a képeken, hanem a befogadást az agylágyulásig toleráló ország széthullását.
Mert ez már a polgárháború előszele, amit a francia (és a brüsszeli) politika nem akar, nem mer vagy nem képes felismerni. Franciaország lakosságának legalább tíz százaléka bevándorlókból vagy azok leszármazottaiból áll (ez az arány nagyobb, mint a felvidéki magyarságé Szlovákiában), és ezek nagy része immár polgárságot nyert választó.
Ez a nagy olvasztótégely már nem bolygatható meg sem a rendőrség, sem a hadsereg, sem a híres idegenlégió által. Itt már nehéz, egyre nehezebb jó megoldást találni, hogy a sokat ragozott társadalmi béke helyreálljon.
Ezen már nem segítenek a hadsereg nem is titkolt „gerilláinak” magánakciói, amit a rendőrség örömmel fogad. A mindent kritikátlanul befogadó nyitott társadalom kísérlete csúfos kudarcot vallott.
„Ami Franciaországban történik, megtörténik majd máshol is” – írta a szerző néhány éve a szörnyű jóslatot. És az ember elgondolkodik, vajon milyen szándék vezeti azokat a brüsszeli döntéshozókat, akik ezt még (mármint a bevándorlást) fokozni szeretnék, s mindenféle kvótákkal, fenyegető szankciók kilátásba helyezésével óhajtanák még tovább vegyíteni az európai őslakosságot, rátolva a beáramló tömeget azokra a nemzetekre is, amelyek nem kérnek belőle?
A felfordulást és a káoszt látva megfogalmazódik a kérdés: felkészül Németország? Hogyan tudja kezelni a kérdést Svédország, Olaszország, Belgium vagy mondjuk Spanyolország?
Hiszen naponta látjuk-halljuk a rémisztő híreket (természetesen nem a fősodratú sajtónak köszönhetően, amely szeretné eltitkolni és elbagatellizálni az egészet).
Néhány éve egy régi ismerősömmel váltottam elég indulatos véleményt az egyik közösségi oldalon. Alex ledorongolt, miért festünk olyan sötét képet Nyugat-Európáról, hiszen azok az országok (Franciaországgal példálózott, ahol évekig élt) annyira fejlettek és a demokrácia olyan fokán állnak, hogy játszva megoldják a problémáikat. Beleértve a migrációt. Nem úgy, mint Orbánisztán, természetesen. Látva a (nem először) lángoló Párizst, a Németországban vasdorongokkal, macsetével hadonászó „németeket”, az idegen érdekeket kiszolgáló demokráciákat, szívesen megkérdezném Alexet, mit szól a legújabb hírekhez? Mikor járt utoljára Párizsban? Nyilván találna erre is magyarázatot és megoldást, hiszen ezek a „fejlett” országok és a majmolóik mindent meg tudnak oldani. Elméletben. És természetesen példaként kell rájuk tekinteni.
Lehet, hogy Alexék szerint a macsete, a vasrúd és a Molotov-koktél csak egy új, számunkra még kissé szokatlan folklór relikviái. Hiszen a mi kultúránkban is van fokos meg ólmosbot. Igaz, mi csak a néptáncainknál vesszük elő őket.
Templomokat sem gyújtogatunk, nem vágjuk át a papok torkát, nem gázolunk bele a tömegbe, és nem késeljük meg a más istent dicsérőket. De – bármily felfoghatatlan ez Brüsszelben – ezekkel nem szeretnénk egy utcában lakni.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/28. számában.
