Locsolkodós emlékeim
A tavasznyitást nálunk gyerekkoromban az jelentette, hogy az apám húsvét előtt felhozta a bicikliket a pincéből, beolajozta ás felpumpálta őket, menetkész állapotba helyezve mindet.
Ez fontos volt, mivel húsvéthétfőn, locsoláskor igencsak nagy távolságokat kellett lebicajozni. Bármilyen furcsán hangzik, Érsekújvárban, egy látszólag kisvárosban is voltak nagy távolságok, személygépkocsink pedig nem volt.
Általában korán szoktunk elindulni, mivel mindig sok hely volt betervezve. A második fordulóban már jöttek a szülői barátok, de a rokonok után hazugortunk megnézni az édesanyámat, kipakolni a hátizsákomból a csokinyuszikat és tojásokat, helyet biztosítva az újaknak, megszámolni az addigi bevételemet, és megérdeklődni, hogy közben kik voltak anyámat megöntözni, mert ugye minden locsolást illett viszonozni. A kiöntözött pénzt magamnál hagytam. Mindenhol papírpénzt kaptam, de ugye akkoriban még létezett kék színű háromkoronás, zöld ötkoronás és barna tízkoronás, vagyis inkább több volt a papír, mint a valós érték. Nagyobb tételek nemigen érkeztek a kis pénztárcámba. Menet közben aztán többször is izgatottan átszámoltam a hétfői bevételt. Bátyámmal versenyeztünk is: csokiban általában én győztem, de penyóban inkább ő. Miután otthon informálódtunk, tekertünk tovább a főtértől messzebb tájakra. A Berek irányában több húsvéti kuncsaftunk is volt: például Strbáék és Vanyóék a Pancadombon. Aztán Jócsikék és Takácsék az Andódi utca végén, Juhászék a Papagájtelepen, Szenciék, Bodóék és Kemenszky Zsuzsi néni a Dévény utcában, Cimbalikék a Megyeri utca végén, Koppányék a Háromhidak előtt. Kizárt dolog, hogy mindezt egy nap alatt gyalogosan be lehetett volna járni. Igyekeztünk mindenhol rövid időt eltölteni, bespájzoltam, bekaptunk valamit, és mentünk is tovább. Apám kedvenc szavajárása mindenhol az volt, hogy még nagyon sok öntöző hely vár ránk (akkor is, ha már nem), ezért sietünk.
Nem volt könnyű sehonnan se szabadulni, mert a magyar nagyon vendégszerető nép. Húsvétkor ez különösen érvényes! A sértődés elkerülése végett mindenhol kóstolni kellett a többnyire házilag füstölt sonkából és kolbászból, a hajnalban tojt friss tojásokból, a kertben termett zöldségekből, csípős tormából. Felnőttebb koromban aztán már egyensúlyozni kellett a kerti fákról leszedett gyümölcsökből házilag kifőzött 52-es gyümölcspárlat, valamint a saját készítésű finom borok között. Egyszer meg is kaptam, hogy gyenge vagyok, hiába mondtam: dehogy, csak autóval.
Egy idő után persze szűkült, illetve saját barátokra váltott az érsekújvári locsolási kör, és bővült a bicajosok száma: a fiam is csatlakozott hozzánk, majd jóval később az ő fia is. De akkor az apám már kiszállt... Idén talán életemben első alkalommal nem fogunk Újvárban locsolkodni... Biztos lesz hiányérzetem hétfőn és kicsit szomorú is leszek...Hiszen unokanővérem a húsvéti hagyományokat őrizgetve mindig ugyanabban a retro Zuzana borospohárba önti ki nekem a bort, ugyanilyen márkájú stampedlikben kínálja a pálinkát, ugyanabban az elnyűhetetlen, összetörhetetlen kristályszerű kistányérra teszi a süteményt, és mindig elkészíti azt a finom aszpikos, tormás sonkatekercset, mint régen… Dehát itthon a lányunokák is várják a vizet...
