Liszt és Chopin barátsága
Liszt Ferenc: Chopin élete című könyvét olvasgatva (legjobb szokásom szerint az utolsó szóig el is olvasva) örömmel ismerem fel, hogy a könyv tartalma akár a lengyel–magyar változó kapcsolatok szimbolikus kifejezéseként is értelmezhető.
Ha értő odafigyeléssel, kellő empátiával olvassuk ezt a könyvecskét, akárha szerény történelmi ismeretek birtokában is, megtaláljuk benne mindazt, ami a két szellemóriás, Liszt és Chopin személyisége apropóján a lengyel–magyar történelmi kapcsolatokról is elmondható. Azon változó, mélyebb vonzataiban mégis tartós kapcsolatokról, amelyek a felszínen éppen lazulni látszanak. Miközben ezeket írom, a szomszédos Ukrajnában, mint tudjuk, Amerika proxyháborúja zajlik Oroszország ellen. A lengyel–magyar kapcsolatokat (a felszínen) pillanatnyilag a háborúhoz való önvédelmi viszonyulás határozza meg.
Eckhardt Mária zenetörténész közvetítésével tudjuk, miket állítottak egymásról. Chopin – levélírás közben – Liszt Ferencről:
A magasztaló értékelés Liszt Ferenc részéről sem marad el. „Senki sem hasonlítható Chopinhez – írja – magányos egyedülálló csillagként ragyog a művészet égboltján.”
Kompozíciók, szellemi, művészi teljesítmények. A 19. századi romantika éveiben járunk. A kor ízlése és gondolkodása az azóta a romantikára rátestált szemlélet szerint szelektál és értékel. És persze alkot is! Liszt Ferencet, a II. Magyar rapszódia szerzőjét Chopin remekbe szabott mazurkái, balladái, keringői és „concertói” mellett mindenekelőtt polonézei (lengyel eredetű táncai) nyűgözték le.
- írja Liszt. Íme, az örökéletű giccs! S közben sietve kiemeli: „Chopin polonézeinek egynémelyikét hallgatván a sors minden igazságtalanságával büszkén dacoló férfiak nehéz lépteit véljük hallani.”
Ezeket a gondolatokat olvasva, a könyvespolcba süllyesztett számítógép előtt, képzeletemben mindenekelőtt az Andante spianato és a Nagy polonéz kemény és tiszta dallamai csendülnek fel. Drámaisága olykor a legmélyebb érzéseket hozza felszínre, ha éppen vak zongoristánk, Érdi Tamás a látható és tapintható világ mögé/fölé emelkedve játssza a koncertdobogón. S persze kihagyhatatlan a Polonez g-moll is, amely érzésekkel teli, intim sugallat, talán éppen arról, hogy „nincs minden veszve, a remény haljon meg utoljára!”
Mintha Karajan egész életében a magyar történelem tragikus, egyben felemelő korszakait tanulmányozta volna, olyan beleérzéssel hozza ki a szimfonikus zenekarból azt a hangzást, amely méltó a témához. És vele időnként (havonta egyszer-kétszer) óhatatlanul a kevésbé drámai, inkább a szeretet szélesen áradó tónusait, légkörét intonáló V. magyar rapszódia is felhangzik a könyvespolc körül.
Amikor ezek a művek születtek, Párizsban a Pleyel-termi házi koncerteken még a kultúra olyan nagyságai gyűltek össze, mint Chopin, Liszt, Heine, a költő, Mickiewicz, a lengyel Homérosz, a Pan Tadeusz írója, George Sand és mások.
Fájdalom, hogy nem a természetes továbbfejlődés lehetősége adatott meg ennek az – innen nézve – csodálatra méltó korszaknak, ahol a házi muzsikálás atmoszféráját az antik irodalom fénye, Dante, Petrarca, Tasso, Shakespeare, Goethe, Byron is emelte. Eltörlésükre az ordas eszmék már akkor is dühödten készültek. Ahogy fenekednek ma is.
Megjelent a MAGYAR7 tizedik számában.
