2021. augusztus 18., 11:30

Levél Gróf Esterházy Jánoshoz

Tisztelt Gróf Úr! Mi sajnos nem ismertük egymást személyesen, már csak azért sem, mert én 85 évvel az Ön születése után jöttem a világra. Apai dédapámmal elviekben találkozhatott, ugyanis Ő kántortanító volt Csallóköznádasdon a két világháború között, s az is lehet, hogy anyai ükapámat is ismerte, hiszen Nyitraújlak, az Önök családi birtoka és az ő lakhelye Nyitranagykér, ahova gyakran jártunk szüretelni nagypapámmal, alig 20 kilométerre van egymástól.

Fotó: Horváth Szomolai Andrea
Esterházy Jánosról készült illusztráció a sziklasírban

Viszont virtuálisan találkoztunk Molnár Imre Önről szóló könyvében, találkozhattunk Alsóbodokon, ahol Paulisz Boldizsár jóvoltából megépült a Szent Kereszt Felmagasztalása templom, ahol a Gróf Úr hamvait végső nyugalomra helyezték és ahová 2020-ban kétbusznyi somorjai és gútori hívővel szerveztünk zarándoklatot.

És találkozhattunk még valahol. Két évig folyamatosan. A martosi Esterházy Akadémián.

Erről szeretnék Önnek írni levelemben, ugyanis ez a két év nagy hatással volt rám, pedig bevallom, sokat vacilláltam azon, jelentkezzek-e. Gubík László barátommal gyakran beszéltünk az akadémiáról, elküldte nekem azokat a témákat, melyekkel az első évfolyam foglalkozott. Felvidék történelme, néprajz, sporttörténet, kisebbségi jog, színháztörténet, választási rendszerek, önkormányzatok, politikai marketing, kampánytervezés, újságírás, tévés szereplés, kommunikációs helyzetgyakorlatok, stb.

2019-ben végül úgy döntöttem, hogy beadom a jelentkezésem.

Kértem is ajánlólevelet Duray Miklóstól és Csáky Páltól, de a leadás határidejéhez közeledve elbizonytalanodtam. Talán két nappal a leadási határidő után eszméltem újra, mely augusztus végén, pont a szülinapomon volt, s akkor megírtam a motivációs levelet, leadtam a cikkeket, csatoltam az önéletrajzot, s éjfél előtt pár perccel elküldtem a jelentkezést. Bár akkor egy évvel már túlléptem a korhatárt, de mondtam magamban, két év múlva már biztos nem fogok jelentkezni, így most megpróbálom. Semmit sem vesztek vele. Elmentem a felvételire, ahol két hölgy és két úriember – a későbbi óraadó oktatóim – ültek velem szemben, akik nagyon kedvesek voltak, de kemény kérdéseket tettek fel. Én pedig minden kérdésükre őszintén válaszoltam, sokszor olyat is, ami bizony nem lehetett előnyös a jelentkezés szempontjából.

Például, ha ennyi mindennel foglalkozom, akkor hogy fogom győzni az akadémiát?

„Talán ez segít abban, hogy elhagyjak pár dolgot, hiszen ha egy szombati akadémiai előadás – mondjuk Duray Miklós, Popély Gyula, vagy Nógrádi György előadása – és egy bajnoki meccs között kell majd választanom, akkor jó szívvel választom majd az utóbbit.” – feleltem.

Bevallom, Kedves Gróf úr, hogy az Akadémiára való jelentkezés és maga a felvételi, majd pedig az előadások és a 10 év után újra megírt tesztek és leadandók sorozata egy szokatlan, de új lendületet adó epizódja volt az életemnek, kibillentve engem a szokásos mindennapjaimból, közösségi dolgaimból, melyet akkor furán éltem meg. Ezt így utólag picit vicces leírnom, főleg annak a fényében, hogy Gróf úrnak egész élete komoly, nemcsak a saját, de a közösség életét is befolyásoló döntések meghozataláról szólt, s melyek így több évtized távlatából szinte mind helyesnek és példamutatónak bizonyultak.

Így én az Akadémiám azt is végleg megtanultam, és tudatosítottam, hogy a változás az egyetlen, ami állandó az életünkben.

2019. szeptember 9-én épp a Magyarország – Szlovákia EB- selejtezőre mentünk a barátokkal, amikoris az odaúton megcsörrent a telefonom: Gubík Laci volt az, s kérdezte, mennyire gondolom komolyan ezt az „akadémiás“ dolgot, merthogy a felvételi bizottság annak ellenére javasolja, hogy vegyenek fel, hogy egy évvel túl vagyok a korhatáron. „Azért adtam be, mert komolyan gondolom, s meg fogok tenni mindent, hogy helytálljak majd.“ - mondtam Lacinak.

Szóval így kezdődött a történet, Tisztelt Esterházy János, így kezdődött az Önről elnevezett Akadémia és az én közös történetem, mely során a két év alatt nagyon értékes, jó, becsületes embereket ismertem meg úgy a hallgatótársaim, mint a tanárok, tanárnők között. Az előadók az előadásaik során a saját szakterületükkel ismertettek meg minket, mélyrehatóan, érdeklődésünket felkeltve, de mégis emberségesen, mondanivalójukat már-már baráti hangon átadva. Sok-sok nevet kiemelhetnék, de Pelle Veronika és Szimicsku László nevét mindenképpen szeretném, akik a két év alatt folyamatosan jelen voltak előadásaikkal a képzésen. 

A képzés végén, idén júniusban Máriavölgyben jártunk az Esterházy Akadémia hallgatóival, s jelen volt Molnár Imre is, aki az Ön életének legjobb élő ismerője. Szeretnénk újraéleszteni az Önök gyalogos zarándoklatát, melyet ugye minden évben június 4-éhez legközelebb eső vasárnapon tartottak a két világháború között. A 11-es szentmise után végigjártuk a máriavölgyi stációkat, s minden állomásnál az Ön keresztútjának állomásait olvastuk.

Lehet, furcsán hangzik Önnek, de hozzám csak itt jutott el testvérének Önről szóló naplóbejegyzése:

„Megkérdeztem, nem érez-e gyűlöletet vagy bosszúvágyat azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedések tömegét zúdították rá? „No, hallod! Miért? Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta mindezt, akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a jó Isten akaratát ellenezzem?”

Azóta, ha rossz dolog történik velem, az Ön szenvedésére gondolok, és elszégyellem magam.

S hálát adok a Jóistennek, hogy két éve beadtam a jelentkezésem a martosi Esterházy Akadémiára, ahol nemcsak szellemileg, de lelkileg is sokat fejlődtem. Most, hogy eltelt két év, új évfolyam indul. Ajánlom minden fiatalnak, hogy bátran jelentkezzen:

http://esterhazyakademia.eu/felveteli/ Ezzel semmit sem veszít, de kap egy lehetőséget!

János

Az írás szerkesztett, rövidebb formában megjelent a Csallóköz hetilapban is.
Megosztás
Címkék