Leltár
Ahogy ma templomainkban is hálaadáson mondunk köszönetet a lassan mögöttünk lévő óévért, ugyanúgy a legtöbben otthon, magukban is számot vetnek arról, mit hozott és mit vitt el 2019. Készül a leltár. S mint afféle, ez a munka sem éppen szívderítő, hacsak nem fogadtuk meg, hogy a csak a szépre emlékezem jegyében „válogatunk”. Nem lesz teljes a kép, ha nem adunk össze mindent, amit az ez év hozott. Mert van mit megköszönni és van mit kérni.
Minden ember élete egyszeri és megismételhetetlen. Ugyanakkor óhatatlanul sztereotípiák határozzák meg mindennapjainkat. Naponta fel kell kelnünk, munkába menni, gyermekeinkkel foglalkozni és még sorolhatnánk. Ezt hívjuk mókuskeréknek, amiből legfeljebb most, az ünnepek idején tudunk kiugrani, vagy legalábbis lassúbb menetre kapcsolni. Sokszor érezzük úgy, hogy a dolgok egyszerűen csak megtörténnek velünk, bár sokan hisszük, hogy a szálakat valaki vagy valami odafentről mozgatja. Hogy van egy jól megírt forgatókönyv arra a néhány évtizedre míg földi létünk tart… Ez egyszersmind arra is jó, hogy minden felelősséget, a történtekért, lerázzunk magunkról.
Pedig mi magunk is alakíthatjuk és alakítjuk sorsunkat. Jó döntések hozásával akár még hirtelenjében is egész más helyzetbe kerülünk. Csak valahogy a döntéshozás, az megy nehezen sokunknak. Napokig, hetekig, hónapokig, sőt valaki évekig rugózik, gondolkodik, megtegye-e vagy mégsem, amit szeretne, vagy amitől szebb életet remél. Aztán legtöbbször feladjuk. Tudják, hogy ez valójában mit jelent? Azt, hogy a döntést átpasszoljuk az égieknek. Fel(fele) adjuk.
Sokszor ér bírálat bennünket azért is, mert nem vagyunk elég vállalkozószelleműek, nem merünk belevágni új dolgokba, ismertelen vidékekre tévedni. Mi tagadás, félünk a buktától. Minél idősebbek vagyunk, annál inkább. Mégis, ennek ellenére, sokunknak szinte már-már naponta ki kell lépnie komfortzónájából és merőben új, más dolgokba kezdünk. Utólag persze büszkék vagyunk önmagunkra: hát ki gondolta volna, hogy ezt is meg tudom csinálni.
Milliók közt az egyetlenegy. Ez az ember. De nem arra született, hogy egyedül éljen. Nekünk kell a társ, a másik, családban, több ember között tudunk igazán lubickolni, mint hal a vízben. Nekünk lételemünk a szeretet. Adni és kapni egyaránt jó. Tudományos kutatások bizonyítják, hogy az ember életében nélkülözhetetlen fontosságú az ölelés. Ezért bátran és gyakran ölelgessük azokat, akiket szeretünk, lapogassuk meg a vállukat, bújjunk a nyakukba. Szabaduljanak csak fel azok a fránya endorfinok! Ne csak tettel, szóval is hirdessük a másiknak, fontos vagy nekem. Az ember kiváltsága a beszéd, százszámra vannak olyan szavaink – kincsem, mindenem, szemem fénye –, amivel kifejezhetjük érzelmeinket.
Számvetés idején hajlamosak vagyunk pluszokban és mínuszokban gondolkodni, s olykor még újévi fogadalmakra is ragadtatjuk magunkat. Talán akkor tennénk a legbölcsebben, ha mindazt, ami rossz volt az óévben, elfelednénk, spongyát rá, s ami jó volt, azt sokáig emlegetnénk.
S hogy mit hoz a jövő? Hát az attól függ, hogy tanultunk-e hibáinkból s reális célokat tűzünk-e ki magunk elé? Mindez persze nem zárja ki, hogy közben megvalósítsuk a bakancslistánkon szerepelő – ugye, van ilyenünk? – dolgokat. Néha ugyanis ki kell szakadni a mindennapokból, ki kell ugrani a mókuskerékből, élményhez kell jutni ahhoz, hogy jobban tudjuk értékelni amink van.
Viszlát, 2019, hurrá, 2020. Csak egészség legyen, a többi már jön magától…
