2022. január 22., 17:50

Lappangó magyarok?

Szörnyűséges földrengést vártunk, egyesek már százezres csökkenést vizionáltak, ehelyett „csak” rossz szájízzel fogadhattuk a szlovákiai népszámlálás eredményét. A hivatalos adatok közzététele után néhány perccel, mint egy hatalmas kloáka, tágra nyílt Pandora szelencéje, és elözönlötték a közösségi oldalakat a szaftosabbnál szaftosabb vélemények. Természetesen mindenki a szomszéd lovát szurkálta, és a magáét dicsérte.

népszámlálás
Fotó: Czibula Csaba

Nem kívánom adatok halmazával terhelni az olvasót (akinek erre igénye van, napokig bogarászhat a neten), de azt első körben ki merem jelenteni, hogy a népszámlálás eredményeit erős fenntartásokkal kell fogadnunk. Az önbevallásos adatgyűjtés ugyanis sohasem reális.

A legdurvább példa erre a cigányság „hivatalos” aránya, ami mindennek tekinthető, csak valósnak nem. A statisztikai hivatal szerint tavaly 67 179 roma nemzetiségű polgár élt Szlovákiában. Ez az összlakosság 1,23 százaléka. Aki ezt elhiszi vagy mérvadónak tartja, sürgősen iratkozzék be egy kisegítő iskolába, vagy vegye le a borogatást a szeméről. Ez az adat alsó hangon is a valós szám egyötöde-egyhatoda lehet. Branislav Šprocha demográfus kutatásai szerint 2013-ban valamivel több mint 400 000 roma élt Szlovákiában. A két számot összehasonlítva válik csak igazán szembetűnővé, hogy mennyit ér az önbevallásos népszámlálás.

Körülbelül annyit, amennyien nem vallották be a nemzetiségi hovatartozásukat. Ez pedig több mint 300 000 ember. Ennyien nem vállalták a magyarságukat, a cigányságukat vagy a szlovákságukat, bár ez utóbbi csaknem kizárható, hiszen a domináns nemzet tagjait semmi nem készteti arra, hogy titkolózzanak.

Ezek ismeretében a 456 ezres adatot nyugodtan átutalhatjuk a számmisztikusoknak. Önmagában ugyan szomorú, hogy épülés helyett a leépülés útját járjuk már évtizedek óta, de azért az igazi földrengés ezúttal elmaradt. Természetesen nem a Most–Híd-asok egy évtizedes „áldásos” tevékenységének köszönhetően, ám azt sem gondolhatta senki komolyan, hogy a népességfogyásunk exponenciális lesz az idők végezetéig.

Fogyunk, fogyogatunk, hol nagyobb, hol kisebb tempóban. És bujkálunk. Komáromban közel 4300-an, Dunaszerdahelyen majdnem 1700-an, Érsekújváron csaknem 2600-an, Rimaszombatban mintegy 1800-an, Rozsnyón több mint 1500-an nem vallották be a nemzetiségüket.

Csak ez a néhány város közel tizenkétezer „holt lelket” kínált fel a számlálóknak. Ez a példának felhozott tömeg ott él valahol a statisztikák mögött, és csak találgatni lehet, milyen anyanyelven dicséri az Urat, ha egyáltalán dicsér valakit. Ezeknek a bujdosóknak az öntudatán a varázslatos kettős identitás és az a szép szivárványos zokni sem segített, amelyet az exhidas Rigó Konrád villogtatott tüntetően egy fotón, büszkén kijelentve: „Az, hogy alig fogyott a magyar az elmúlt tíz évben, az a Híd létezésének köszönhető.” Erre mondják: álmodik a nyomor…

Akik csak a megtartható (nyelvhasználati, támogatási) jogok szempontjából szemlélik a fogyást, vakvágányon vonatoznak. Mert ezek a jogok a fogyásunkkal egyre szűkülnek. Erről talán a szenciek tudnának esti mesét mondani. A felvidéki magyarság egy világos politikai stratégia nélkül jottányit sem fog előre mozdulni, csak fogyni. Mint a gyertyaláng. A magyar politikum többszöri arculatvesztése után ezen fordítani nehéz lesz, ugyanis fordítani kell a stratégián, és nem(csak) falutáblák és vasúti táblák átpingálgatásával, semmibe torkolló (mások érdekeit szolgáló) utak építésében és részsikerek kipipálásában kell keresni a megoldást. Egyéni érdekek hajszolásában és parlamenti székek megszerzésében semmiképp.

A megmaradásunk világos jövőkép nélkül csak álom marad, miközben egyre zsugorodó status quókat hajszolunk.

Igaz ugyan, de csekély vigasz, hogy a Kárpát-medencében a magyarság a legnépesebb etnikum, és a környező népek statisztikái sem rózsásak. Az is biztos, hogy egy geopolitikai változást követően egész mások lennének a számok. Biztosan előbújnának a lappangó magyarok. De talán akkor is, ha a magyarországi példát követve Szlovákiában is pozitív diszkriminációban részesülnének a nem államalkotó emberek, ahol „megéri” nemzetiségnek lenni. Ehhez persze a többségnek toleránsabbnak kéne lennie, és nem örökösen a lojalitásunkat kérnie számon.

Megosztás
Címkék