Lacza Tihamér: Néhány kritikus észrevétel a fiatal magyar értelmiség szerepvállalásáról

Lacza Tihamér 2014. január 16., 08:32
Nézegetem a néhány hónapja közzétett felmérés adatait – a Csehországban tanuló, illetve az ott dolgozó magyarokról – és lehangolt vagyok.

Tudjuk persze, hogy a külföldi felsőoktatási intézményekben tovább tanuló felvidéki magyarok sokszor nem éreznek késztetést arra, hogy az egyetem elvégzése után visszatérjenek a szülőföldjükre, de hogy ez ilyen arányú, az megdöbbentett és elgondolkodtatott. Nem volt módom a közvélemény-kutatás és a szociológiai felmérés eredményeit alaposabban is tanulmányozni, de az interneten közzétett kördiagramok alapján így is sok észrevételt lehet megfogalmazni.

Az, hogy az eredetileg 800 személyhez eljuttatott kérdőívet végül csak 300 valahányan töltötték ki, talán még javítja is az összképet, mivel nagyon valószínűnek látszik, hogy sokan éppen azért nem kívántak még anonim formában sem „színt vallani”, mert már tudják: nem fognak visszatérni Szlovákiába és szerették volna elkerülni, hogy ezt meg is kelljen indokolniuk. Miután a továbbtanulás helyének megválasztásánál az egyik fontos szempont szerintem az volt, hogy az egyetem „minőségi oktatást” nyújtson, ebből logikusan arra következtethetünk, hogy az átlagosnál jobb képességű fiatalok választották a csehországi helyszínt, elvégre a nagy távolság és a cseh nyelv eleve megfontolásra késztetheti az embert, és csak akkor vág bele egy ilyen erőpróbába, ha érez magában elég tehetséget és kitartást is. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni a további adatok ismeretében, mert már a helyszín megválasztása sejteni engedi, hogy a felvidéki magyarság „szellemi tőkét exportál” külföldre és ebből nem származik majd komolyabb „bevétele”. A visszatérni szándékozók a válaszadóknak csupán egy ötödét alkotják, de ezt is feltételes módban fejezték ki, tehát a helyzet végeredményben még rosszabb.

Nyilván a legérdekesebb része a felmérésnek az indokokra való rákérdezés. Erről ezt-azt megtudunk, de két markáns ok eléggé szembeötlő: Csehországot élhető országnak tartják, míg Szlovákiát kevésbé és nemcsak azért, mert itt valószínűleg nem lenne nekik való munka és olyan fizetés, amelyről álmodnak, hanem úgy általában a közhangulat nem olyan mint odaát. Magyarnak lenni a mai Szlovákiában – ezt őszintén ki kell mondani – nem éppen boldogító érzés. A jelenlegi szlovák kormányfő már több alkalommal is hangot adott kisebbségellenes véleményének, és ne áltassuk magunkat azzal, hogy csak kampányfogásnak tartsuk, mert igazából nagyon sok szlovák polgár is hasonlóan gondolkodik a cigányokról és a magyarokról. Hogy e két népcsoport sokak szemében szinte egybeforrt, azt az elmúlt évtizedekben magam is számtalanszor megtapasztaltam. Az ilyen összefüggésekre természetesen a szociológiai felmérések nemigen szoktak kitérni, mint ahogy a mostani sem ásott mélyebbre, amikor a külföldön maradás okainak ezt a vetületét kellett volna alaposabban körbe járni.


Aztán van még egy árulkodó adat a felmérésben, ami közvetve ugyancsak indokolhatja, hogy a felvidéki magyar egyetemi hallgatók miért nem igyekeznek visszajönni a tanulmányaik végeztével. Ez pedig az értelmiségi szerepvállalással kapcsolatos. Most két mondatot idéznék az interneten olvasható összefoglalásból: „A legtöbben azzal a megállapítással értettek egyet, hogy az értelmiség fáklyavivőinek feladata, hogy hivatásukból és kedvtelésükből adódó aktivitásukkal gazdagítsák környezetük életét. A megkérdezettek számára legkevésbé az a lehetőség elfogadható, hogy a szóban forgó embereknek környezetük politikai vezetőivé kellene válniuk.” A politikával, illetve a politikusi létformával szembeni averzió a közép-európai rendszerváltások óta eltelt közel negyedszázad tapasztalatai alapján érthető is lenne, de a csak részlegesen megszervezett, „intézményhiányos” kisebbségi társadalomnak éppen a tehetséges, már-már karizmatikus értelmiségi „iránymutatókra” lenne szüksége. Mivel sokan gondolják úgy, hogy az ilyen feladatokat kizárólag politikusként végezhetnék el, de ehhez nem éreznek késztetést – eleve távol maradnak a közügyektől. Igaz, újabban a civilkezdeményezések egy-két figyelemfelkeltő akciója felvillantott egy másfajta problémakezelési és érdekképviseleti lehetőséget is, de a fiatal értelmiségiek nagy része még ilyen formában sem szeretne aktívan bekapcsolódni ebbe a közösségépítő munkába. És hogy ennek még a lehetőségét is elkerülje, illetve, hogy ne tegye ki magát a kisebbségi társadalom – talán jogosnak is mondható – „szemrehányásának”, inkább fizikailag is távol marad. Tudom, ez inkább szubjektív benyomás, de az egyre nagyobb méreteket öltő elvándorlást látva, ezt sem lehet kizárni.

Nem kétséges, hogy ha egy csapat újságíró arra szánná el magát, hogy mélyinterjúkat készítsen a csehországi magyar egyetemisták és fiatal értelmiségiek szülőföldjükhöz való viszonyáról és általában a terveikről, akkor még sokkal árnyaltabb kép tárulhatna elénk. Sajnos a gond az, hogy ilyen vállalkozásra nemhogy a csehországi magyarok, de még a szlovákiai magyarok körében sem kaphatók a sajtó munkatársai. Pedig a szociológiai felméréseket mindenképpen a szociográfiai helyzetjelentésekkel együtt kellene tanulmányozni.

Egy hasonló felmérés a Magyarországon tanuló felvidéki magyar fiatalok körében alighanem még kiábrándítóbb statisztikai adatokat szolgáltatna. Információim szerint jelenleg a különböző magyarországi főiskolákon és egyetemeken mintegy 2000 felvidéki magyar diák tanul. Sajnos úgy tűnik, ők még kisebb arányban szeretnének ide visszajönni, és ha Magyarországon esetleg nem tudnának maguknak egzisztenciát teremteni, inkább Nyugat-Európa felé vennék az irányt.

Paradox módon a legkevesebbet azoknak a magyar fiataloknak a gondolkodásmódjáról és terveiről tudunk, akik Komáromban, Nyitrán, Pozsonyban és más felvidéki egyetemi városokban tanulnak. Több ezer emberről van szó, nagy részük (legalább 75-80 százalékuk) aktívan nem tevékenykedik egyik diákklubban sem. Azt is mondhatnánk, hogy nehezen leírható, szinte alaktalan tömeget alkotnak. Alighanem egy következő szociológiai felmérésnek ezt a nagy létszámú csoportot kellene megcéloznia és behatóbban megvizsgálnia.

Természetesen a kérdések még „konkrétabbak” lehetnének, esetleg a közvélemény-kutatásba adatgyűjtőként bekapcsolódó fiatalok maguk is felvethetnének olyan szempontokat, amelyek nyomán még árnyaltabb kép rajzolódna ki a vizsgált csoportról. Ez a felvidéki magyarság jövője szempontjából is nagyon fontos. Tervezni, célokat kitűzni, nemzetstratégiát megfogalmazni csak akkor tudunk majd, ha megbízható és széles körű ismereteink lesznek – önmagunkról. Ehhez persze olyan információs csatornákra is szükség lenne, amelyek valamikor a rendszerváltás tájékán még úgy-ahogy működtek. Aztán néhány esztendő leforgása alatt megszűnt egy sereg újság, még a tízen-huszonévesekhez szóló Ifi is „bedobta a törülközőt” és ma már csak a világhálón folyik a kommunikáció, amelynek azonban a dolog természetéből adódóan nemigen lehet kijelölt medre, sőt még iránya sem, hiszen a különböző bejegyzések, szövegek, gondolatok csapongva, szeszélyes összevisszaságban zúdulnak az éppen a gép előtt ülő olvasókra, akik nem is mindig a célszemélyek, tehát az így elküldött üzenetek sokszor el sem jutnak az érintettekhez.

Évtizedekkel ezelőtt, még a szocialista időkben volt egyfajta párbeszéd is az idősebb és a fiatalabb nemzedékek között. A felvidéki magyar értelmiség meghatározó csoportjának a tagjai, az írók és a művészek rendszeresen találkoztak, vitatkoztak egymással és ilyenkor társadalmi problémák is szóba kerültek. Manapság az egyes nemzedékek képviselői legfeljebb csak hírből ismerik egymást, fogalmuk sincs róla, hogy a többiek miként látják a világot, mit gondolnak arról a társadalomról, amelyben élnek. Sok fiatal író ma már nem is felvidéki lapokban publikál elsősorban, hanem Magyarországon és nem is igényli, hogy az itthoniakkal, az idősebb nemzedékek képviselőivel valamilyen kapcsolata legyen. Közügyekben ritkán szólalnak meg, vagy ha mégis, elsősorban bizonyos negatív megnyilvánulásokat kritizálnak vagy a felvidéki közélet „maradiságán” gúnyolódnak.
A politika a rendszerváltás idején sok hasznos értelmiségi embert magába szívott, majd el is taszította őket vagy ők nem találták ott a helyüket.

Nagyon szomorúan állapítom meg, hogy már az ezredforduló táján, amikor az MKP még kormánypárt volt, jelentősen meggyengült a párt intellektuális erőtere, csak azok az értelmiségiek sündörögtek a politikai elit körül, akik anyagi hasznot reméltek ebből a kapcsolatból. Ezt sem lehet egyértelműen elítélni, hiszen ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgokat, akkor azt látjuk, hogy a felvidéki magyar közösségért tenni akaró értelmiségiek zöme egzisztenciálisan bizonytalan helyzetben van: rosszul fizetett állása, kevés szabadideje van, környezetében kiábrándult, nehezen motiválható és mozgósítható emberek élnek. A közösségépítő és -formáló tevékenység hatásfoka egyre rosszabb, a közös gondolkodásnak nincsenek igazi fórumai, a különböző internetes portálokon zajló „eszmecserék” inkább a kiábrándító megosztottságról vagy az egymás iránti gyűlölködésről tanúskodnak.

Tavaly volt a szárszói konferencia 70. évfordulója. Akkor, a világháborúba sodródott magyarság legkiválóbb írói és gondolkodói a hogyan tovább kérdésére keresték a választ. Sok okos ötlet és gondolat megfogalmazódott, bár a legtöbben már akkor tudták, hogy az ország és a nemzet jövőjét külső erők szabják majd meg. Most mi egy kissé más helyzetben vagyunk: joggal bízhatunk abban, hogy a jövőnket magunk határozhatjuk meg, és cselekedeteinket nem kell minduntalan mások akaratához igazítanunk. Az elmúlt 25 esztendő legfontosabb tanulsága számomra, hogy nem élhetünk tovább saját jövőkép nélkül. Kell lennie egy olyan programnak, amelyet a felvidéki magyarság minden nemzedéke: idősebbek és fiatalabbak fenntartások nélkül vállalhatnak, és kell egy cél is, amely felé haladnunk kell. Az autonómia megvalósítása lehet egy ilyen cél, de ez ne puszta szólam legyen, hanem olyan feladat, amelynek végrehajtásához mozgósítani kell azokat is, akik most kívülállókként figyelik az erőfeszítéseket, tehát azt a sok-sok itthon és külföldön tanuló diákot, jobb sorsra érdemes, tehetséges fiatalt – zenészt, néptáncost, a társadalom jelenlegi helyzetével elégedetlen embert, akik a maguk módján hasznosak lehetnek ebben a közösségépítő munkában.

LACZA TIHAMÉR

(A szerző újságíró)

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS