Igor Matovič
Fotó: TASR
2021. január 11., 08:29

Kuplerájkommandó

Elnézést a durva, triviális kifejezésért, de ami Szlovákiában zajlik napjainkban, aligha fejezhető ki szolid, szalonképes, de egyben pontos szóval. Be lehetne persze helyettesíteni vagy árnyalni: kapkodás, esetlenkedés, zavarodottság. Mert a világos elképzelés, a problémák kezelésének összehangolt hiánya érződik a politika minden megnyilvánulásában.

Szinte naponta kapjuk a nyakleveseket, ahelyett, hogy valaki (mondjuk az ország miniszterelnöke) kiállna, és próbálná megnyugtatni a kedélyeket, miközben határozottan irányítaná az ország imbolygó hajóját. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Igor Matovičnak ez a szerep meghaladja a képességeit.

Itt állunk az új év kapujában, és szomorúan konstatálhatjuk, hogy a sok-sok erőfeszítés, ami arra irányult, hogy Szlovákia látható legyen a világ térképén, meghozta a gyümölcsét. Sajnos nem a kívánt módon: az óév utolsó napjaiban Csehországgal együtt Szlovákia Európa-első (talán világelső) lett a járvány terjedésének tempójában. Igaz, sokáig takargatták, de csak kiderült. Hogy hogyan jutottunk el idáig, talán mindenki tudja vagy sejti, kivéve azokat, akik meggátolhatták volna ezt a szörnyűséget. Két dologra gondolhat az ember: az ország vezetői vagy ennyire cinikusak, vagy ennyire hülyék. Esetleg ennyire balfékek, hogy képtelenek kormányozni a rájuk bízott országot.

Mert miközben azt láttuk, hogy Nagy-Britanniában január elsején már egymillió embert beoltottak az új vakcinával, nálunk január másodikán jelent meg a hír, hogy az egészségügyi dolgozók jelentkezhetnek oltásra. Nem szólva például Izraelről, ahol ezzel egy időben már az ország egyötöde megkapta az első védőoltást. De ne menjünk ilyen messzire, elég a szomszédba vetni egy pillantást. Magyarországon szintén szomorúak voltak a fertőzöttségi adatok, még sincs hisztéria, pánik (kivéve a liberálbolsevik ellenzék hangoskodását, amely elvakult Orbán-gyűlöletében egyetlen stratégiát követ: minél rosszabb, annál jobb, s a lehető legvadabb színben tüntetni fel az országot), s bár ott sem rózsalugas az élet, a miniszterelnök kiállása határozott, nyugodt és bizalomkeltő. Valahogy érezni, mindenki tudja, hol a helye és mi a dolga. Lehet, hogy erről ismerszik meg a rohadt, elnyomó diktatúra?

A dolog persze több összetevős. Egyrészt a mostani szlovák kormány pártjait felkészületlenül érte a tavalyi februári parlamenti választások eredménye, pontosabban felborultak az előrejelzések sugallatai. Másrészt – ebből eredően – a mai napig képtelenek voltak tisztázni, kinek hol a helye. A funkciók elosztása után szinte azonnal egymás torkának estek, ami napjainkra odáig fajult, hogy a miniszterelnök szabotázzsal vádolja a gazdasági minisztert, a miniszter lemondásra szólítja fel a kormányfőt, a miniszterelnök a népet vádolja a járvány elszabadulása miatt, arról már nem is szólva, hogy az államelnök és a kormányfő virágcsokrok mögé bújtatott mosolyokkal folytat állóháborút egymással.

Még az egyetlen pozitív fejlemény (hogy végre rács mögé kerülhetnek a fehérgalléros bűnözők) is jókora árnyékot kapott Lučanský rendőrfőkapitány zavaros hátterű öngyilkosságával. Nyilván nem csak nekem jut eszembe: mi történne, ha a sok belháborúra rámenne ez a kormány? Az előző garnitúra – amelynek feje dominikai „nyaralásából” üzenget –, vagy annak valamelyik alteregója visszakerülne a hatalomba? Mentené a bűnöző haverokat, és kezdődne minden elölről? Végig lehet-e vinni a közélet megtisztítását, vagy annyi az érintett, hogy remény sincs rá? A pártpreferencia fontosabb, mint az ötmillió ember biztonsága és reménye?

Többfrontos harcot csak olyan kormány (és kormányfő) folytathat, amely minden eshetőségre felkészült, s akinek a döntéseit nem rögtönzések, egymásnak ellentmondó döntések, kislányos sértődés vagy kicsinyes bosszú motivál. Hogy a hosszú távú, stratégiai terveket már ne is kérjük számon, mert ennek láthatóan nyoma sincs a szlovák politikumban. Sem a bel-, sem a külpolitikában.

Január elején annyit érzünk, hogy az emberek zavarodottak és tanácstalanok. De mit is gondoljon egy szlovákiai átlagpolgár, ha oltási tervek helyett nálunk még mindig a félrevezető, égig magasztalt, önmagában semmire sem való tesztelési tervek keringenek az éterben, s vívják egyenlőtlen harcukat a vírussal? Olyan ez, mint a ráolvasás, vagy az esti mese a gyerekeknek. Mintha Don Quijote és Sancho Panza hadakozását olvasnánk egy elfüggönyözött szobában, miközben odakint dühöng az élet.

Minden esti mese annyit ér, amennyit a végén a katarzis. Márpedig ennek Szlovákiában egyelőre nyomát sem tapasztaljuk.

(Megjelent a Magyar7 2021/1. számában)