2021. január 22., 13:25

Kultúránk napja

Nem tehetek róla, gyakran elbizonytalanodom és eretnek gondolataim támadnak az emléknapok és ünnepek kapcsán. Az emléknapok, ünnepnapok, piros betűs naptári kockák valahogy elterelik a figyelmet a lényegről. Arról, amit nem lehet feldarabolni, ami része kellene hogy legyen a mindennapi életünknek. És nem csak egy napig. Persze, tudjuk, az ünnepeknek megvan a maguk szerepe, hisz néha tisztára kell mosdatni a szívünket, kitárni a lelkünket, hogy könnyebben elviseljük a szürkeséget és a világ durvaságát. És mégis.

Magyar himnusz

Nem tudom például (persze, tisztában vagyok vele és nem is vitatom), miért lett a magyar kultúra napja éppen Kölcseynek az az alkotói pillanata, amikor befejezte himnikus költeményét. Hiszen hány megrázó, nagy vers született a századok során magyar költők tollából! Talán jobbak is, talán mélyebbek is, kevésbé programszerűek (holott tudjuk, Kölcsey nem sejthette, hogy verse a világban szerteszét élő magyarok szent imája lesz), derűsebbek, szívbe markolóbbak. Titokzatosabbak.

Vagy, kilépve a versek bűvköréből, éppúgy lehetne ez a nap az a nap, amikor Bartók Béla Gerlicepusztán találkozott a székely-magyar népdallal. Amikor Izsó Miklós Búsuló juhásza kibontotta magát a márvány börtönéből. De ha már irodalom. Az sem volt kisebb katarzis, amikor Vörösmarty Mihály papírra vetette A vén cigányt vagy Pilinszky János az Apokrifet. Nagy László a Menyegzőt, Móricz Zsigmond a Hét krajcárt. Vagy találkozhattunk Nyilas Misivel.

Mindez persze részletkérdés.

A nagyobb, súlyosabb kérdőjel akkor rémlik fel, amikor megkérdezzük: kulturált emberek vagyunk-e még egyáltalán a 21. század elején? Visszatalálunk-e arra a keskeny ösvényre, amely a kultúra templomába vezet bennünket?

El tudjuk-e szakítani a figyelmünket néhány percre a videómegosztóktól, ellent tudunk-e állni a kísértésnek, hogy kitegyünk egy újabb posztot, és inkább elolvassunk egy verset? Egy novellát? Meghallgassunk egy etűdöt? Az érzékszerveinket és az idegeinket támadó, kultúrának nevezett moslék helyett megnézzünk egy művészfilmet? Van-e tömeges igény napjainkban a kultúrára, vagy csak egy vékony réteget látunk „a dolgozó nép okos gyülekezete” helyett?

Azt hiszem, az utóbbi hónapokban nagyon sokan nagyon kiéheztek a kultúrára. Talán ez a hosszú szilencium helyretett valamit az emberi gondolkodásban, és újra keresni kezdjük a rendet, a szépet, az emelkedettet. Legalábbis merem remélni.

Bár nem vagyok túl optimista, mert a világ rossz irányban halad. Túl gyorsan éli az életét, mintha valami nagy lemaradást akarna behozni, és nem hajlandó elgondolkodni maga fölött: quo vadis, Domine? Merre megyünk? Ment-e a világ előbbre a könyvek által?

Ugyanakkor sokan talán sosem olvastak annyit, mint a kényszerű háziőrizet végeérhetetlen napjaiban. Talán többen nyúltak a könyvespolc, mint az okostelefon vagy a tablet felé. Ez persze csak balga remény, hiszen a politikai pártok életbevágóan fontos mutatói mellett (helyett, előtt) nem készülnek ilyen kimutatások.

Szomorú éve volt tavaly a magyar kultúrának. Szinte egyik napról a másikra veszítettünk el remek költőt (Szőcs Géza), kiváló zenészeket (Balázs Fecó, a fél Omega), hogy ne folytassam a szomorú sort. Bezártak a színházaink. Komolyzenei koncertek soha nem voltak olyan lehangolóak, mint amikor üresen tátongott a nézőtér. Amikor az előadóművész a kamerának szavalt, és nem tudta, kinek. A személytelenség sátáni diadalával szemben folyt az egyenlőtlen küzdelem. És mégis, talán nagyobb reménnyel, tudva, hogy erőt és tartást ad a hitükben megroggyant embereknek.

S most itt állunk, és várjuk a megváltást. De elég szétnézni a világban, hová züllesztik le a civilizált nyugati ember történelmét, vele a kultúráját, hogyan szeretnének bizonyos erők eltörölni, beszántani minden nemes, értelmes gondolatot, ami embert emberré tett.

Ezt látva hálát adhatunk a jóistennek, hogy nálunk még van tisztelete a múltnak, becsülete a művészetnek. Mert anélkül silány, bárdolatlan előemberek leszünk. Amit szeretnének belőlünk sötét erők csinálni: konzumidióták. Néhány évtizede még aligha gondoltuk volna, hogy élet-halál harc lesz az európai (s benne a magyar) nemzeti kultúra megtartása, hiszen körülöttünk agresszíven terjed a káosz.

Végül is érthető, hogy miért lett éppen a Himnusz születésnapja a magyar kultúra napja. Még ha Kölcseynek 1823-ban sejtelme sem lehetett róla.

Megosztás
Címkék