Krizantémok ideje
Amikor hosszúk az esték, lábunk alatt avar zörög és valami mélységesen mély csend és szomorúság vesz körül, akkor érkezik el az idejük. Amikor minden olyan szürke, kívül-belül didergünk és elfogy a fény, jólesik a szemnek megpiheni szirmaikon. Fehér, sárga, vörös, rózsaszín, lila színekben pompáznak.
Nekünk a krizantém még mindig az a virág, amivel temetőinket díszítjük fel november elseje táján. Kapható virágboltokban is, de falun sokan maguk bíbelődnek vele hosszú hónapokon át, hogy mire elérkezik az idejük, legszebb ruhájukban pompázzanak. Megkívánja a törődést, munka- és időigényes, hogy szép kerek formája és ezernyi apró vagy nagyobb virágja nőjön. Amúgy nem igényes, elég neki a langyos őszi napsugár is, s nem tesz benne kárt a kisebb fagy sem. Ha meleg marad a november, akár hetekig is díszítheti szeretteink sírját sértetlenül.
Valahogy olyan ez, mint az emberi élet. Mennyi gond, nyűglődés és persze sok öröm, míg a pici babából felnőtt lesz. Aztán jönnek a dolgos munkásévek, a családalapítás ideje. Ez lehetne akár a virágzás ideje is. E korszak jó esetben sokáig tart, s utána jön a hervadás ideje. Ha valaki szerencsés, ez is eltart jó pár évtizedig. A vége pedig, a természet örök törvénye alapján, mindannyiunk számára ugyanaz...
Mindig is szerettem a régi öregek élethez való hozzáállását. Élték az életet, megpróbálták belőle kihozni a maximumot, sztoikus nyugalommal várták a halált. Nem misztifikálták túl, nem féltek tőle, hanem igyekeztek rá felkészülni, dolgaikat előtte elrendezni. Aki meghal, azt el kell temetni, meg kell siratni, de élni kell az életet tovább.
Mert az megy tovább, mondta szeretett édesapám, aki – élete utolsó másfél, betegséggel terhes évét leszámítva – teljes szimbiózisban élt a természettel, az élet törvényeivel. Korán kelt és korán feküdt, rengeteget dolgozott, de mindig megtalálta a maga kis örömeit, akár a sportban, a természetet járva, vagy hosszú biciklitúrákat téve. A természet szépségeire való rácsodálkozást tőle örököltem. Tudok csendben ballagni és hallgatózni az erdőben, észreveszem a vadat a fák között, s tudom, hogy amelyik gombából valamilyen állat már evett, az a fajta az ember számára is fogyasztható. S még mennyi mindent tanított…!
Nekünk sem kellene mást tennünk, csak figyelnünk a nagy tanítót, a természetet. Ott minden úgy zajlik le, mint a mi életünkben, bár lehet, hogy kissé gyorsított formában. Akkor talán észrevennénk, hogy ott mindennap elmúlik valami és születik valami új. Tudnánk, hogy még a legzordabb télben is van élet a hó, a fagyos rög vagy a jégpáncélt növesztő víz alatt.
Amikor a szebbnél szebb krizantémokban gyönyörködünk és rendezgetjük a cserepeket szeretteink sírján, akkor is próbáljunk arra gondolni, milyen kerek életet éltek ők, még ha voltak gondjaik, betegségeik, netán tragédia folytán idő előtt kellett távozniuk közülünk. Úgy volt az életük jó, ahogy élték, nyomot hagytak maguk után a világban. Jussanak eszünkbe vidám pillanatok, vagy azok az életbölcsességek, amiket ránk hagytak. Bár hiányuk fájó, gondoljunk arra, hogy mi vagyunk a folytatás, s nekünk is van itt e Földön feladatunk. Törekedjünk a teljes életre!
