Közösségépítés és közösségrombolás
Néhány hónapja azt a kérdést kaptam valahol az anyaországban, hogy van-e felvidéki identitás. Ha igen, miben nyilvánul meg a felvidékiség, mint olyan. Ennél agyafúrtabb kérdést nem is kaphat az ember, ha azt a sok kis régióból összeálló szülőfölddarabot, annak népességét, lelki állapotát, mibenlétét kellene néhány mondatban összefoglalni, amit a Felvidék jelent.
Ám az vesse rám az első követ, aki másképp gondolja, és meg is rökönyödtek a kérdezők, amikor azt válaszoltam, hogy Szlovákia déli részén, a magyarok által lakott területnek nincs egységes identitása. Bár voltak próbálkozások felvidéki magyar zászló, himnusz és egyebek meghonosítására, de azért minden jó szándék és igyekezet mellett azt hiszem, nagyon is megfelel nekünk Kölcsey Ferenc himnusza. Nem is lehet egységes, hiszen a gyalázatos trianoni döntéssel úgy barmolták szét a földrajzi, gazdasági egységeket alkotó történelmi megyéket, hogy abban a győztesek mindent vittek.
Ezt a több mint ötszáz kilométeres etnikai sávot (amely ráadásul már rég nem egybefüggő, több helyen megszakadt) nem lehet összehasonlítani például Erdéllyel, hiszen nekünk sosem volt koherens, önálló vagy egy egységbe összekovácsoló történelmi múltunk. Nálunk régiók vannak, erőszakkal leszakított régiók: Csallóköz, Mátyusföld, Bodrogköz, Gömör-Nógrád, és a legtöbb száz év után is az elvágott köldökzsinór semmibe vesző szálán libeg. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az utódállamok minden próbálkozása ellenére még mindig megvan az a bizonyos köldökzsinór. Pedig igen sok féreg foga rágja. Magyar fogakat is beleértve.
A fentiekkel ugyan nem mondtam semmi újat, legfeljebb a belpesti és az anyaországban tótozó, románozó, végtelen önzésükben a testvéreiket megtagadó öntudatlan embereknél verem ki a biztosítékot, mert ők úgy gondolják, hogy a gyümölcs héja fölösleges, és az alma héj nélkül terem a fán. A fentieket csak azért fontos újra meg újra elismételni, hogy tudatosítsuk, a sorsunk irányításából annyit kell a kezünkbe venni, amennyire csak képesek vagyunk.
Néhány nap múlva ismét választunk. Ezúttal községi polgármestereket, helyi képviselőket, megyevezetőket és megyei képviselőket. Előző esetben egyszerűbbnek tűnik a helyzet, hiszen a helyi közösségek tisztában vannak vele, kik azok, akik komolyan gondolják a település állapotát, érdekeit, ismerik a jelöltek értékrendjét, és nagy a valószínűsége, hogy a legérdemesebb jelöltekre adják a voksukat. Bár nagy a túljelentkezés, egy-egy községben testközelből ismerik egymást az emberek, és meg tudják ítélni, ki az, aki üres ígéretekkel traktálja őket, és ki az, aki – az anyagi juttatáson túl – képes dolgozni is.
A megyei választások esetében összetettebb a helyzet. Itt pártok és érdekképviseletek jelöltjei indulnak, és a pártpolitika gyakran felülírja az egyéni képességeket, és a saját emberi, politikusi kvalitások hangsúlyozása helyett egyre nagyobb teret kap az egymás lejáratása, a nemtelen rágalmazások sorozata. Az egyik megyei jelölt panaszát olvasom a közösségi (valójában közösséget romboló) médiában.
Annyira érzékletes, hogy idemásolom:
„Kampány van, de az idén az eddigiekhez képest soha nem látott és nem várt módon ütnek-vágnak bennünket. Minden oldalról érkeznek a hazug támadások, a célzott lejárató kampányok a Facebookon, a feljelentések az építésügyi felügyelethez, a rendőrséghez, a megyei főellenőrhöz. És hogy kit értek a többes szám alatt? A közösségünket. Az egyszerű múzeumi dolgozótól a civil aktivistán át a politikusig. Valami megváltozott körülöttünk. Úgy érzem, mintha kisebb lenne a szabadság. Mintha szűkült volna körülöttünk a tér. Visszatért a magyargyűlölet. A baj csak az, hogy ellene meggyengült az immunrendszerünk, s az összetartás helyett inkább egymást marjuk. Rossz a közérzetem. Itt, a saját szülőföldemen.”
A fentiekhez hozzá kell tennünk, hogy a magyargyűlölet különösen azért fájó, mert magyar támadja a magyart. Nemtelenül és oktalanul. Szörnyű lenne elfogadni, hogy ez a rombolás határozná meg ezentúl azt a bizonyos felvidéki identitást, ha ez válna mindennapjaink részévé. Ez a bolsevik tempó, amely már annyi kárt és szenvedést okozott. Összefogás helyett a széthúzás.
Az ókor óta tudjuk, hogy teher alatt nő a pálma. De a fejszecsapások alatt csak pusztulni tud. Pedig most éppen azok ragadtak baltát, akik valamikor a felvidéki magyarság képviseletét, illetve annak parancsát bizniszelésre, a saját meggazdagodásukra használták. Tudjuk, kik ők, és azt is, mire képesek. Pál apostolnál olvashatjuk: „Rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk.” (2Kor 1:8) Ne tévesszük ezt szem elől, amikor választunk.
Az írás a Magyar7 hetilap 43. számában is olvasható.
