2018. november 1., 15:56

Közös szeretteink

Betört az ősz. Nézem az égboltot, hogy száguldanak a felhők. Már ők is felgyorsultak ebben a rohanó világban. Mintha valamit utol kellene érniük, mintha attól félnének, lemaradnak valami halaszthatatlanról, valami borzasztó fontosról, amiről az alkotás lázában talán maga a teremtő is megfeledkezett. Siessünk, súgja a szél, és láthatatlan seprőjével nagyot suhintva, örvénylő táncra kényszeríti a sárgásvörös faleveleket, amelyek ott kavarognak a csupaszodó fák és a didergő házfalak között.

gyertya.jpg

Ám a nagy kavargásban a lebegő ökörnyállal hajunkba, arcunkra tapad és szívósan kapaszkodik belénk a nemzeti emlékezet, a sok őszi évforduló, amelyek megállásra kényszerítenek: ötvenhat, harmincnyolc, negyvennyolc, Trianon, első és második világháború és a többi kis és nagy sorsforduló, amelyek mind-mind áldozatot követeltek. Halottaink megszámlálhatatlanok, az utódok családjai közt talán egy sem akad, amelynek ne lenne fájó, nehezen gyógyuló emléke, fel-felszakadó sebe. Mert távozni lehet békében is, lehet hősiesen, bátran is, és lehet kiszolgáltatottan, nyomorultul is.

Egy okos, gyakorlatias ember mondta: az élőkkel kell törődni, nem a halottakkal. Ez így igaz. Ám ahogyan a halottainkhoz, régen vagy a közelmúltban eltávozott szeretteink emlékéhez viszonyulunk, aszerint bánunk az élőkkel is. Ha a múlt nem fontos, semmi sem fontos, mert magunkat, arcunkat veszejtjük el, ha nem emlékezünk.

Legszívesebben szólnék a szélnek: lassulj, csitulj, ne tépd fel a sebeket. Hagyj minket nyugodtan, lassan emlékezni. Hiszen a folyó is meglassul, mielőtt célba érne, a szél is elül, ha kitáncolta magát. A teremtő nem kapkodott, és semmit sem végzett véletlenül. Ő az alkotói lázban is megfontolt volt és bölcs.

Csak mi, emberek vagyunk hajlamosak arra, hogy mindent elsiessünk, összezavarjunk, rossz döntésre még rosszabbat hozzunk, elrontsunk minden elronthatót. Hogy aztán, mint a kómából vagy a mély álomból ébredő ember, mindent újra kezdjünk.

Hősi halottaink, áldozataink azonban nem élhetik meg az újrakezdést. A teremtés számukra befejeztetett. Ezért – bár lehet, furcsán hangzik – felelősséggel tartozunk nekik. És elszámolással: nem volt hiábavaló a Corvin közi srácok vére vagy a negyvennyolcas honvédek mártíriuma. S ha a rongyos sereg elindul emlékeinkben és álmainkban, ne ébredjünk keserű szájízzel. Hanem mondjuk el nekik, hogy nem áruljuk el őket, nem fordulunk a fajtánk ellen, de nem is ítélünk elhamarkodottan meg másokat. Hogy jöhetnek marsallbotos pojácák, dölyfös akarnokok, hívatlan jöttmentek, erőszakos és fondorlatos diktátorok, nem hagyjuk őket a nyakunkba ülni. Különben hiába volt minden.

Volt a szülőfalum temetőjében egy sírdombocska, amelyet már kereszt sem jelölt. De azért mindig vitt rá valaki virágot. Az évek azonban könyörtelenül múltak, s a domb lassacskán eltűnt. Senki sem tudta, ki nyugszik ott, valaki német, valaki orosz katonára emlékezett. De bárki volt, nem tartotta meg az emlékezet. Előbb a kereszt fordult ki a helyéről, majd a sírdomb lett egyre laposabb, végül csak a szapora fű maradt. Pedig annak a fiatalembernek is volt valahol valakije. Még csak azt sem tudni, hős volt-e vagy áldozat. Ezért jut eszembe minden évben, vigyázzunk a közös halottainkra, mert a teremtő számára egyformák vagyunk. Ha kivisszük virágainkat a temetőbe, gondoljunk azokra is, akiknek nem jutott ki a dicsőségből.

Ám akik önként, értünk, a gyermekeinkért haltak, azoknak tisztelet jár és nem múló emlékezet.

Lám, elállt a szél is közben. Csak a gyertyaláng vibrál és a virágszirom remeg.

Megosztás
Címkék