„Közös értékek” fedezékében
Az egész szédelgő, ma még dőzsölve kóválygó, a saját nagyszerűségétől lerészegedett, holnap talán (sőt biztosan) jajveszékelő Európának egyetlen olyan miniszterelnöke van, aki őszintén mer beszélni. Leginkább olyan dolgokról, amelyekről a többiek gyáván hallgatnak. Teszi ezt azért, hogy a magyar (s ha még menthető, a maradék európai) nép elkerülhesse az oly fájdalmasan ismerős másnaposságot és véres kijózanodást, amit kénytelen volt elszenvedni főleg a huszadik században.
A többiekkel szemben Orbán Viktor ezt megteheti, mert megvan hozzá a felhatalmazása, ezenkívül a bátorsága, a gerince és az erkölcsi tartása, ami erre feljogosítja. Ami hiányzik a többieknél, s akik miatt ott tartunk, ahol. Mert a többiek hozzá képest gumigerincű senkik, percemberkék, rosszabbik esetben Júdások, akik elárulják a népüket. Tisztelet a kivételnek. Egy méltatlanul keveset idézett, tündökletes költő két sora jut eszembe valahányszor, ha a magyar miniszterelnök szembeül a hallgatósággal, és előadja, mit gondol a világról. A mi kicsiny és nagy világunkról. „….elhallgatta a mondhatót / kikotyogta a mondhatatlant…”. Mintha Kormos István 1970-ben írt, a Nakonxipánban hull a hó című költeményében a mai kor politikai prófétájára utalt volna, pedig csak egy régi szerelem emlékét idézte föl. Az igazság elhallgatása, a hazudozás időközben olyan korparanccsá vált, amit tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt még elképzelhetetlen őrültségnek tartottunk volna.
De az már szinte kabaréba illő, hogyan viszonyulnak ehhez az őszinteséghez a világ magát szabadnak, fejlettnek, műveltnek álmodó, egyre szétesőbb részében. Ahol már nem szabad nyíltan beszélni, a hazugság, a szemforgatás, a mellébeszélés vált természetessé, ahol be kell állni a sakálvokálba vonítani. Mert a mai Európa kísértetiesen hasonlít az 1930-as évek Berlinjére, vagy a 18. század Velencéjére, ahol hemzsegtek a besúgók, és veszélyes volt az egyenes tekintet.
Már nem is bosszankodtam, inkább elszomorodtam, amikor Orbán Viktor idei tusványosi előadása után, mint mindig, ismét rázendített a zenekar, és előadta kakofóniáját. Hogy a fősodratú sajtó szorgos hazudozói miket hordtak össze, szóra sem érdemes. Hanem az államfők, a népük képviseletéért felelős miniszterelnökök, elnökök!
„Csehország áttért a közös értékeken alapuló európai politikára” – mentegetőzött sértődötten a cseh miniszterelnök, válaszolva a visegrádi négyeket minősítő diagnózisra, amely szerint a csehek „átálltak”. Hát igen, Fiala úr, átállni is tudni kell, amolyan Švejk módra. A magyar miniszterelnök, bár közismerten jó a humora, odáig nem süllyedhet, hogy az „alapuló” szót „lapulóra” helyesbítse. Mi megtehetjük. Kikotyoghatjuk, hogy a cseh politika a lapítók, a meglapulók „értékrendjéhez” csatlakozott. Nem először a történelem során. De hogy mióta nevezik a sunyiságot, az előnyökért végzett dörgölőzést, a szövetséges elárulását értékrendnek, rejtély. Ahogyan az is, miért hívatták be a szlovák külügybe a pozsonyi magyar nagykövetet egy történelmi igazság kimondása miatt. Talán azért, mert fáj az igazság? És jöttek sorban a többiek is, ki-ki vérmérséklete és szellemi képességei szerint. A lényeg, hogy meg kellett felelniük a gazdi elvárásainak.
S amikor már mindenki csámcsogott egy jót, csak megszólalt a mi Lajosunk is.
Biztos oldalba bökték, illenék már neki is hebegni valamit, mert (azon túl, Lajos, hogy „tetézi, ki elfedi a bajt”) már mindenki megnyilvánult. Így hát Ódor Lajos szlovák kooptált miniszterelnök is megfogalmazott egy ejnye-bejnyét, igazolva figyelmeztetésünket, hogy ne tessék annyira örvendezni, hogy na ugye, lehet az országnak magyar miniszterelnöke is. Mert bizonyítást nyert, hogy Szlovákia időközi kormányfőjének magyar származása gyakorlatilag semmit sem jelent.
Mindazonáltal a tusványosi beszéd után csak egy igazán gyűlölködő sajtótermék akadt, amely az egész rendezvény betiltását követelte, és egyedüliként fasisztázta le a magyar miniszterelnököt. Ez a szennylap magyar nyelven fertőzi a közéletet, és Amerikai Népszavának hívják. Már ha egyáltalán jelent valamit ennek a kloakának a bűzös kipárolgása. Ennél sokkal fontosabb megfogalmazni, mi is az a Fiala-féle „közös érték”, amely mögé el lehet bújni. De hiszen tudjuk. Ez a „közös érték” a gumigerinc, a szellemi prostitúció, a gyávaság, a kisszerűség, a pitiánerség. Szerencsére az ilyen „közösségeket” nincs, ami összetartsa, ezért akárhogy is kínlódnak, hamar kiüresednek és széthullanak.
