2025. február 10., 10:24

Közép-európai csiki-csuki

Azok voltak a szép idők, amikor a V4-ek néven elhíresült négy közép-európai ország (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) vezetői – függetlenül pártállásuktól – felismerték, hogy összefogva, együtt többet elérhetnek Európában, majd később az Európai Unióban, mint egyedül, csak a saját érdekeiket követve és persze kiszolgáltatva magukat a nagyobbaknak, a tapasztalatlanabbakat mindig átverni hajlandó „rókáknak”.

Fotó: Facebook

Nyilván voltak olyan témák, amelyek a legnagyobb erőfeszítés ellenére is megosztották ezeket az államokat, hiszen az eltérő gazdasági feltételek és természeti adottságok, de főleg az egyes nemzetek közötti „történelmi kapcsolatok” ebbe így vagy úgy bekavartak.

Antall József (1932-1993) egykori magyar miniszterelnök volt az, aki még az 1990-es évek legelején felvetette ennek az együttműködésnek a lehetőségét, nyilván történészként is jól ismerve annak a hármas királytalálkozónak az előzményeit és lefolyását, amelyre Visegrádon került sor 1335 októberében és novemberében.

A V4-es együttműködésben az első komolyabb ellentétek 2010 után jelentkeztek, amikor Magyarországon Orbán Viktor kétharmados többséggel megnyerte a parlamenti választásokat és ez az Európai Unió balliberálisai körében olyan hisztériát váltott ki, hogy attól kezdve Magyarországot szinte kötelezően kezdték vegzálni és Orbán Viktort lejáratni. Lengyelországban akkor erre még nem sokat adtak, hiszen hasonlóan gondolkodó politikusok irányították az országot és a lengyel-magyar történelmi kapcsolatok is azt igazolták, hogy a két nemzet között szinte példa nélküli a barátság. Csehország esetében már nem volt ilyen egyértelmű a helyzet, hiszen Németország szomszédságában azért igyekezett helyezkedni, és őszintén szólva a cseh-lengyel kapcsolatok sem voltak mindig felhőtlenek. Cseh-magyar relációban ugyanakkor emlékeztethetnénk a történelmi Magyarország feldarabolásában „kezdeményező” szerepet játszó cseh politikusokra: Masarykra és Benešre, de a jövőbe tekintő politikusok igyekeznek fátylat borítani a múltra, mert akkor egy lépést sem tudnának előre tenni.

A szlovák-magyar kapcsolatokról persze külön tanulmányt is írhatna az ember, hiszen a mečiari időket követően, amikor sokan megkérdőjelezték Szlovákia európai integrációjának esélyeit, éppen a magyar kormány volt az, amely igyekezett hathatósan javítani az országról kialakult kedvezőtlen képet (és ebben az akkor kormánytag MKP-nak is volt bizonyos szerepe), amit aztán Mikuláš Dzurinda miniszterelnök 2002-ben – amikor a FIDESZ vereséget szenvedett a választásokon – úgy „hálált meg”, hogy egy sajtóértekezletet hívott egybe, ahol szinte lelkesen üdvözölte a szocialisták és szabaddemokraták győzelmét és bírálta Orbánékat (e sorok írója is ott volt a sajtómunkások között).

Dzurindáék után jött Robert Fico és csapata, és ugye jól emlékezünk még a különböző magyarellenes akciókra: Malina Hedvig pokoljárására, a magyar fociszurkolók véresre verésére a DAC stadionban, a kettős állampolgárságot lehetővé tevő magyar törvényre adott szlovák válaszra stb. Ezek mind Robert Fico nevéhez köthetők. Hangsúlyozom ezt azért is, mert balliberális körökben amnéziával vádolják a nemzetükért aggódó magyarokat, akik most úgymond „bratyiznak” a magyargyűlölő Ficóval. Természetesen nem hiszem én sem, hogy a mostani szlovák kormányfő érzései váratlanul 180 fokos fordulatot vettek irányunkban, de talán idővel felismerte, hogy európai szinten sok olyan probléma van, ami felülírja a két kis nemzet közötti csetepatékat kiváltó okokat. Amúgy meg, ha jobban megvizsgáljuk a többi szlovák párt magyarokhoz való viszonyát, többnyire ugyanazt az ellenszenvet látjuk, tehát egyik sem különb a Deákné vásznánál.

A V4-ek viszonyába azonban igen mélyrehatóan beleszólt a 2022 februárjában kezdődött ukrán-orosz háborús konfliktus és főleg annak megítélése, hogy ebben az egyes európai országoknak milyen szerepet kellene vállalniuk. Magyarország kezdettől fogva elutasította, hogy fegyverekkel támogassa Ukrajnát, ehelyett minden lehetséges módon igyekezett humanitárius segítséget nyújtani magának az országnak, illetve az onnan tömegesen elmenekülő embereknek. (Mellesleg az ukrán politika már 2014 óta olyan irányt vett, amely a kárpátaljai magyarokat igencsak hátrányosan érintette, de ez Európában senkit sem érdekelt.)

A három másik visegrádi ország ezt egészen másként értelmezte. Lengyelország mutatkozott a legharciasabbnak, ráadásul a korábbi nemzeti kormány és az azt felváltó szivárványkoalíciós kabinet, élén Donald Tuskkal egyaránt megfújta a harci kürtöket Oroszország ellen, aminek történelmi okait persze jól ismerjük, de ez a „szenvedélyes” kiállás akaratlanul is megmérgezte a lengyel-magyar viszonyt, amely mára soha nem látott mélyponton van. Ráadásul a Tusk kormányt sokkal több jogsértést elkövetve sem állítja pellengérre a brüsszeli EU-adminisztráció, noha korábban Mateusz Morawieckit sokszor mondva csinált ürüggyel – ahogy Orbán Viktort is – folyamatosan zsarolták az országnak járó pénzek visszatartásával és egyéb módon is.

Csehországban az „oroszellenes” érzelmeket kezdetben az 1968-as eseményekre való visszaemlékezés gerjesztette, és főleg az idősebb nemzedékek tagjait ma is ez fűti. A cseh kormánypárti sajtó és általában a hivatalos politika ma annyira ukránpárti, hogy azt sem látja, időközben mennyire megváltozott a cseh társadalom hozzáállása ebben a kérdésben. Az ukrán menekültek relatíve nagy aránya (közel 360 ezer), az Ukrajnába küldött hatalmas összegek, amelyek a cseh szociális rendszerből hiányoznak, emellett a Petr Fiala vezette kormány elhibázott és sok esetben képmutató gazdaságpolitikája, valamint a kormánykoalíción belüli csatározások, amelyek hátterében még korrupciós ügyek is felmerülnek, mára oda vezettek, hogy az ellenzék – elsősorban az ANO – jelentősen megerősödve és a magyarországi FIDESZ mellé állva már ugyancsak elutasítja Ukrajna feltétel nélküli támogatását, ahogy a cseh társadalom több mint 60 százaléka is.

Ukrajna miatt elhidegült a korábban nagyon jónak tartott cseh-szlovák viszony is. Petr Fiala kétszer is rossz lóra tett: nem várta Robert Fico győzelmét 2023 őszén, ráadásul Petr Pavel cseh elnökkel Ivan Korčokot támogatta az elnökválasztási kampányban. Emiatt annyira felcukkolta magát, hogy jegelte a két kormány közötti legmagasabb szintű együttműködést, mindennek tetejébe szinte államfőnek kijáró szívélyességgel fogadta Michal Šimečkát, a sebeit nyalogató ellenzéki Progresszív Szlovákia vezérét, ezzel is jelezve, hogy mit gondol Ficóékról.

A fő indok persze Szlovákia megváltozott Ukrajna-politikája volt, amit szóvá is tett, sőt indokként hozva fel a kapcsolatok korlátozására. Nemrégen Robert Fico a pozsonyi cseh nagykövetnek címezve meg is üzente Fialának, hogy ideje lenne felhagyni a szlovák politika folyamatos bírálatával és elutasította a kioktató hangnemet is, amit a cseh kormánypárti sajtó megenged magának. Petr Fiala ezt kikérte magának, jóllehet a cseh ellenzéki politikusok és portálok hosszan sorolták, hogy az elmúlt másfél évben milyen nyilatkozatokat tett, amelyek alátámasztják Fico érveit.

A legújabb fejlemény a cseh-magyar viszonyt érinti. A kormányfő és külügyminisztere, a nem túl éleseszű Jan Lipavský amiatt kapta fel a vizet, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter magánlátogatást tett Prágában és kizárólag az elvbarátjának számító ANO-vezérrel, Andrej Babišsal és csapatával találkozott és rá sem hederített a cseh kormányra. „Lipánek” – ahogy a cseh ellenzék a külügyminisztert becézi – fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy Csehország a saját nemzeti érdekeit tartja szem előtt és eszerint politizál. Ezért is nehezményezi, hogy a magyar kormánynak nem érdeke a jó viszony, ha külügyminisztere titokban Csehországba érkezik, és nem csak nem mutat érdeklődést a cseh kormány tagjaival való találkozásra, de útjáról még csak nem is tájékoztatja őket. (Csak zárójelben: korábban Jan Lipavský, Budapesten járva igen hosszú megbeszélést folytatott Karácsony Gergellyel, Budapest főpolgármesterével, mivel akkori pártja - a Kalózok - és Karigeri Párbeszéd Magyarországért nevű balliberális tömörülése mélységesen rokonszenveztek egymással.)

Hogy Petr Fialának mennyire „fontosak” a cseh nemzeti érdekek azt két példa is jól szemlélteti. A cseh EU-elnökség idején hagyták jóvá az európai ipart (és a cseh autógyártást is) súlyosan érintő „zöldítési programot” (Green Deal), valamint a belsőégésű motorral működő gépkocsik forgalmazásának 2035-től érvényes tilalmát. Másrészt a cseh belügyminiszter, Vít Rakušan volt az, aki egyértelműen támogatta a migrációs paktum elfogadását. Ma már egyik kormánypárti politikus sem akar erre visszaemlékezni. Aki követi a hivatalos cseh politikát, azt is komikusnak találja, ahogy mostanában megpróbálja átfesteni az USA-hoz és kivált Donald Trumphoz való korábbi álláspontját, bár ez nem megy egyszerűen. Különösen a trumpi szuverenista politika okoz zavart a fejekben. Nyilván ezzel magyarázható az is, hogy Csehország az EU országai közül elsőként lépett be a Magyarország ellen indított kötelezettségszegési eljárás támogatóinak a sorába, amelyet Brüsszel a szuverenitásvédelmi törvény bevezetése miatt kezdeményezett. Arról még sehol nem olvastam, hogy ez a törvény szinte szó szerinti kópiája egy 1938-ban hozott amerikai jogszabálynak.

Ezek után valóban nem lehet csodálkozni, ha Szijjártó Péter nem kíván találkozni a cseh kormány képviselőivel.

Megosztás

Címkék