Kövesdi Károly: Rükverc után agyzsugor
„Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik tihozzátok érkeznek juhok ruhájában, belül pedig ragadozó farkasok.“ (Máté könyve)
2017 nyarán történt. Ülök a tó partján, a kis háromlábú széken, és az úszó bóbitáját figyelve várom a kapást. A kánikulába hajló, szépen kikerekedő délelőtti csöndben, amit csak a tőkésrécék önfeledt rajcsúrozása tör meg, egyszer csak elzúg mellettem egy műanyag lavór, és becsapódik a bokorba. Hátra kapom a fejem: a kerítésen túl egy középkorú nőszemélyt látok, amint éppen indul vissza a nyaralójába. Csak remélni merem, hogy nem vette észre a bokor takarásában üldögélő horgászt, és nem célzott volt a diszkoszvetés. Bár ez sovány vigasz.
Évek óta járok ide, a főváros peremén fekvő kis halastóhoz, de egyre nehezebben viselem ezt a primitív viselkedést és az egyre gátlástalanabb szemetelést. Valamikor kis éden volt ez a tó, ma szinte haldoklik. Vize zöld az algától, s lassan mindent ellep a hínár. Ám a terjeszkedő szemét mellett ez lenne a kisebb gond, a víz ugyanis tisztítható, s a természet kis segítséggel képes megújulni. Hanem az emberi fejekkel nagyobb a baj. Azokat nem lehet lecserélni, mint egy kiégett villanyégőt. Mintha ezek az emberek, akiknek itt állnak a nyaralóik, sosem hallottak volna rendről, tisztaságról. Környezetről. Pedig itt élnek a „természet ölén”, nyírják a füvet, játszanak a kutyussal az udvaron. Ám az udvaron túli világ hidegen hagyja őket, az már nem az övék. Oda ki lehet dönteni az ebéd maradékát, kitúrni az összegyűjtött avart, átdobni a kerítésen a macskatetemet.
A repülő lavórról jut eszembe a párhuzam az Európa nyugati és középső-keleti része közötti vitákról, amelyek idén – finoman fogalmazva – még markánsabbak lesznek. Kézenfekvő az analógia, hogyan is zajlik a békés, baráti együttélés és együttműködés kontinensünkön a nagyobb, gazdagabb és kisebb, szegényebb nemzetek viszonylatában. Hogy is van az, hogy az ájulattal csodált, szerencsésebb és számosabb népek vezetői mindig mirajtunk kérik számon a szolidaritást, az európai „értékek” védelmét, miközben nem tudják megnevezni, mi ennek a szolidaritásnak, értékrendnek a lényege? Igazodásunk, szalonképességünk mértéke talán azzal mérhető, ki hányas fejcsapással képes bólogatni, s ki mekkora lelkesedéssel képes részt venni a kollektív európai öngyilkosságban? Ebben az eszelős, ki tudja, kiknek az érdekeit szolgáló, istentelen színjátékban?
Ebben a keresztes-félholdas háborúban, amelyben a keresztesek előre letették a fegyvert, és feladták Jeruzsálemet, Párizst és Ravennát.
A világsajtó nem sokat foglalkozott vele, de a fegyvergyártók tavaly (ismét) soha nem látott hasznot zsebeltek be világszerte. Ezeket a hatalmas konszerneket elnökök, kormányok, miniszterelnökök, a nép által választott parlamentek szolgálják. Bűnrészességük vitathatatlan, hiszen a rengeteg fegyver nem kiállításra megy, s a háborúk elől menekülő milliók miattuk kelnek útra, s próbálnak új hazát keresni a gyermekeiknek. Õk azok, akik belefulladnak a Földközi-tengerbe, s ők taszigálják ki a lélekvesztőkből a keresztényeket a hullámsírba. Pontosabban csak egy részük. Mert annyi országban azért nem dúlt háború, amennyi tájról elindult egyszerre az áradat. 2015-ben több mint száz országból kerekedtek fel „spontán” és egyszerre „menekülő” tömegek. Akik zöme szegény, de békés országból érkezett békés országba, ahonnan még békésebb, s még gazdagabb vidékek felé vette az irányt. Mert nekik ehhez joguk van, gondolták, hiszen valakik ezt igérték nekik.
Amikor német városokban szilveszterre védett zónákat alakítanak ki a nőknek, hogy oda meneküljenek az őket zaklató migránsok elől, az embernek a legvadabb scifik jutnak eszébe, amelyekben a maradék civilizáció egyedei föld alatti folyosókban futkosnak, akár a patkányok. És jut eszébe az ősi párhuzam a római katakombákról, a Krisztus utáni keresztényüldözésről. Ami nem mellesleg reneszánszát éli napjainkban. Az európai értékekről papoló „demokratákat” ez persze nem érdekli. Ködös tudattal, elborult elmével próbálják elhitetni azt az orbitális hazugságot, amit – ha normálisak – maguk sem gondolhatnak komolyan, hogy „erkölcsi” kötelességünk befogadni a világ összes elégedetlen millióit, Afrika és Ázsia tömegeit.
A brüsszeli nyilatkozatokból, s azokkal homlokegyenest ellentétben álló tervekből nem nehéz felismerni, mekkora hazugsággal állunk szemben. Míg 1968-ban Brezsnyev elvtárs, mielőtt ráküldte a „baráti” Csehszlovákiára a szovjet tankokat, s nyíltan odaszólt Dubèek elvtársnak: Éto vase gyélo! (ez a maguk műve), addig a brüsszeli bürokraták hímeznek-hámoznak, és arcátlanul hazudnak. Újabban magát a jogrendszert igyekeznek a jogtalanságaikhoz igazítani, maguk alá gyűrve mindent, hogy birodalmi álmaikat megvalósítsák. Miközben Magyarországot és Lengyelországot akarják megleckéztetni, akik terveik útjában állnak, hogy elvegyék a kedvét másoknak is a jogos önvédelemtől, ami a nemzetállamok létét jelenti. Meg kell regulázni a makacskodókat, s ha az nem megy, ki kell zárni őket a „klubból”.
De akad-e vajon épeszű ember, aki elhiszi, hogy a világ globális problémáit egyedül Európának kell megoldania? Mi több, megoldások híján elviselnie? Sőt: ezek a politikusok akarják-e a megoldást, vagy csak úgy tesznek, mintha? Szemmel láthatóan egészen másban érdekeltek.
Míg Európa nyugati fele a legvadabb liberalizmus káoszába süllyedt, az orosz megszállás alól felszabadult közép-európai nemzetek (akiket fél évszázadig sorsukra hagytak, odalökve túszul a szovjeteknek) abban az álomban ringatták magukat, hogy egyenjogú tagjai lesznek az európai népek nagy családjának. Reméltük, hogy ötven évnyi vallás- és társadalomrombolás után visszatérhetünk keresztény gyökereinkhez, nemzeti önállóságunkhoz. Most ismét ezt kérdőjelezik meg, szolidaritásról és közös értékekeről papolva. A nyugat-európai szekuláris, posztliberális és posztmarxista társadalmak (vezetői) lényegében ugyanazt várják el tőlünk, mint annak idején Moszkva, csak nem fogalmaznak olyan nemes egyszerűséggel, mint Brezsnyev. Hanem úgy, mint Cohn-Bendit elvtárs, akiről azt hittük, végre elvonult valahová, miután évekig teleordítozta az európai parlament üléstermét. Miszter nagypofájú nemrég azt nyilatkozta, hogy „a Brexit követendő modell az olyan országok távozására az EU-ból, mint Lengyelország, Magyarország és Csehország.“ Tizennégy év után fel is út, le is út! „Az euróövezet országai csökkenteni fogják több milliárdnyi kohéziós- és agráralapjukat mindazon országok számára, amelyek nem hajlandóak részt venni a szolidaritás elvében. Ennek következtében ezen országok majd távozni akarnak. Ezáltal az EU egészségesen zsugorodhat.“ – mondta mőszjő Agyzsugor, aki a mag-Európa után megalkotta a zsugor-Európa fogalmat. A kétsebesség helyett a rükvercet.
Hajrá, Európa, merjünk töpörödöttek lenni!
Mi más is lehetne az új esztendő legáhítottabb kívánsága, mint hogy ez a posztliberális, mikrohullámú sütőben felmelegített eszmék által elbutított, istenadta nyugat-európai nép felismerje a hamis próféták álarca mögött az ordas vonásokat. Hogy rádöbbenjenek végre: azokat a politikusokat, akik szóban őket szolgálják – de mindent megtesznek azért, hogy tönkre tegyék a jövőjüket –, ezeket az árulókat vagy kilóra vették meg, vagy annyira elhülyültek, hogy már orvos sem képes segíteni rajtuk. De akkor mi a fészkes fenét keresnek a politikai hatalom csúcsain? Nos, ehhez kell majd a felismerés, amelyhez az idei év remélhetően sok embert hozzásegít. Mert a felismerés már fél siker afelé, hogy a gyermekeink, unokáink egyszer szebb világban élhessenek, és egyre kevesebb hazugságot kelljen elviselniük.
Lehet, hogy ma még itt ücsörgünk a kis háromlábú széken a tóparton, és a csicsás nyaralók udvarából dől ránk a szemét, de ez meg fog változni. Túl sokat próbált és sanyargatott régiónk történelmi tapasztalatai óriási tőkét jelentenek ahhoz, mintsem hogy hagyjuk magunkat ismét csőbe húzni.
Kövesdi Károly
