HIRDETÉS

Kövesdi Károly: Robertek és Bélánk

hirek.sk 2018. március 06., 09:21
Ha valaki azt mondja mostanában, hogy visszatértek a meèiari idők, ki kell, hogy ábrándítsuk: nem tértek vissza, mert nem is értek véget soha. Legfeljebb időnként diszkrétebben mentek a dolgok.

Kinek ne jutna eszébe a régi jelenet, amikor a két Robert kiállt a nagyérdemű elé, és mintha a jóisten földi helytartói lennének, kinyilatkozták az ország népének, hogy hol lakik az igazság. Hogy Hedvig, a nyitrai diáklány önmagát verte meg, és Szlovákiában nincs nacionalizmus. Tették ezt úgy, hogy kormányfőként és belügyminiszterként – alkotmányt sértve, megkerülve az igazságszolgáltatást – meggyanúsítottak egy ártatlan embert, ráadásul áldozatot, akit szlovák nacionalisták vertek véresre. Ez volt az az alaphang, amelyet leütöttek, és ezen a húron játszottak továbbra is. A szorgos elkövetők azóta is köszönik szépen, megvannak. Szabadon, büntetlenül, mert ez egy szabad ország, és olyan ország, ahol a tetteknek nincs következményük. Azóta mindenki tisztában lehet azzal, hogy Szlovákiában bárki lehet áldozat, és bárki lehet elkövető. Ahol egyeseknek mindent szabad, ketteseknek semmit sem szabad. Ahol a belügyminiszter adócsalóval kerül hírbe, és a miniszterelnök adócsaló házában lakik.

Robert Fico és Robert Kaliòák tizenkét éve durván visszaélt a hatalmával, és fügét mutatott jognak, demokráciának, alkotmánynak. Épeszű ember nem hihette, hogy azóta megváltoztak, és jogkövető, tisztességes, példamutató emberekké, horribile dictu államférfiakká váltak. Az akkori színjáték (is) eredményezte, hogy a legpiszkosabb ügyeket is el lehet tussolni, a maffiózókat szabadon lehet engedni, az ártatlan embereket pedig válogatatlanul lehet vegzálni. Erről szólnak többek közt a mostani napok. És persze sok egyébről. Egy-egy parádés színjátékról, amelyekkel megpróbálják a fátyol csipkéi mögé dugdosni a menyasszony fütyijét, és deklarálgatni, hogy milyen ojróper emberek vezetik ezt a kis országot. Ahol a rendőrfőnök diáklányokat üldöz húszeurós csúszópénzek miatt, és kommandósok viszik el a lóvá tett gömöri kis falvak polgármestereit. A táskás embereket, akik megvezették őket, nem zaklatja a törvény. Oldalakon keresztül sorolhatnánk a „nem történt semmi” (skutok sa nestal) konklúzióval zárult, a szőnyeg alá söpört eseteket.

Teltek-múltak az évek, és ugyanez a páros ismét kiállt a kamerák elé. Miután nem merte azt hazudni, hogy a fiatal újságíró és barátnője önmaga gyilkosa lett, elhabogták, hogy „kézbe veszik” az ügyet, és mindent megtesznek azért, hogy minden meg legyen téve és kézbe legyen véve. Aztán a karaván mehet tovább, gondolták. S amikor a vegyespárt részéről elrebegnek egy gyönge sóhajt, hogy a belügyminiszternek talántán, esetleg, hogy is mondjuk csak, hogy sértődés ne essék, illene lemondania, akkor a belügyminiszter összerántja a szemöldökét, és megüzeni, hogy majd eldönti, mit óhajt tenni.

A két eset között számtalan korrupciós, jogtipró, vérlázító ügy láncolata húzódik. Ha valaki azt mondja mostanában, hogy visszatértek a meèiari idők, ki kell, hogy ábrándítsuk: nem tértek vissza, mert nem is értek véget soha. Legfeljebb időnként diszkrétebben mentek a dolgok.

De most már nem csak a szekrényből dőlnek ki a csontvázak, hanem véres valóságot eredményezett a semmittevés, a takargatás és a sumákolás. A haveri érdekek védelme. Az ország rövid történetében sokféle áldozatot láttunk. Akadt köztük egykori miniszter, titkosszolga, hajléktalan, sztárügyvéd, izgága vállalkozó, újabban újságíró. Miből gondolhatná bárki is, hogy pont ez a két fiatalon kioltott élet mozdítja meg a minden hájjal megkent, a hatalom- és pénzharácsolásba eltorzult lelkű emberek lelkiismeretét? Vajon miért szórnának egyszerre hamut a fejükre, amikor sosem érezték magukat sem jogi, sem erkölcsi értelemben bűnösnek, hogy idáig fajulhattak a dolgok? Ha tiszta lenne a lelkiismeretük, tulajdonképpen semmit sem kellett volna tenniük, azon túl, hogy részvétet nyilvánítanak. A politikus – bármilyen polcon ül – ugyanis nem nyomozó, nem ügyész és nem takarítónő.

Ha Robert Fico felelős kormányfő lenne (vagy lett volna), már rég leváltja Robert Kaliòákot. Ezzel elkerülhette volna azt az instabil helyzetet, ami előállt, s aminek bármilyen vége lehet. Kérdés, miért nem akarta, esetleg nem merte ezt megtenni, s ehelyett az elnökre mutogat, mintha az elnöki palotából áradna a rossz szellem az országra. (Más kérdés, hogy mi szüksége van egy ország elnökének egy spekuláns milliárdosnál házalni, felrúgva minden protokollt? Ez szintén érdekes polémiákra adhat okot.) A hírözönben amúgy szinte fel sem tűnt senkinek, hogy az Európa Tanács szakértői átfogó jelentést készítettek a bíróságok és a bírák állapotáról, s megállapították, hogy a szlovák igazságszolgáltatás átfogó változásra szorul. Kérdés: mivel foglalkozott eddig Lucia Žitòanská, a vegyespárt minisztere? 

De kanyarodjunk el a Pomlé felé is, ahol – hihetnénk, ha éppen nem a Maldív-szigeteken nyaralna – a mi Bugár Béla vezérünknek is főhet a feje, hogyan másszon ki ebből a slamasztikából, amelyet eddig pezsgőfürdőnek képzelt. A nagy kaméleon a trópusokon szotyogtatva a koktélját nyilván azon agyal, hogyan nézzen Robert Kaliòák szeme közé, és közölje vele, ideje hátrébb lépni, mert van rá igény. Méghozzá tömeges. Hogyan mondja meg a havernak, akivel a parlamenti választások előtt együtt tologatta a tűzoltókocsikat a csallóközi falvakba – miközben azt terjesztette, „a jellem a fontos“, és „velük“ nem akar összebútorozni, majd néhány hónap múlva már suhogtak a gurtnik a lépcsőházban, és százezer magyar cipelte a bútorokat –, hogy nincs tovább. Dehát nem azért a szlovákiai politika „nagy öregje“ ő, hogy olcsón adná a bőrét. A semmitmondó, meèiari amnesztiákat eltörlő nagy operett után (aminek a szlovákiai politikai kontextus ismeretében gyakorlatilag semmi értelme nem volt) soká riszálta magát a kamerák előtt. Most, amikor elvárnák tőle, hogy mondjon át vagy bét, inkább lelécel, és másokra hagyja a piszkos munkát. Pedig ebből a gyászos fináléból már aligha tud kimaradni.

A kérdés csak az, ki ül a súgólyukban.

Kövesdi Károly

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS