Kövesdi Károly: Extrémek kontra extrémek

hirek.sk 2017. február 08., 16:27
A vak is láthatja, hogy Szlovákiában új szelek fújdogálnak. A kormány meghirdette a terrorizmus és extrémizmus elleni nagy honvédő háborút, ami a terrorizmus és extrémizmus elleni harcot folytató nemzeti egységben virtualizálódik. S ez csak a kezdet.

A háború oltárán lehet, hogy a megyerendszert is átrajzolják – ha idén nem is, hamarosan. (Már ha marad rá ideje a koalíciónak, és nem hullik darabjaira egy újabb, az energiabizniszhez hasonló ügy miatt.) Erre azért is szükség lenne, mert ideje már Kotlebát kifüstölni Besztercebánya megye bástyái mögül, pártját meg a szlovák parlamentből. Az extrémizmust ugyanis ők terjesztik legláthatóbban, s nem mellesleg egyre nagyobb veszélyt jelentenek a „hagyományos“ pártok jól bebetonozott állásaira.

Mihelyt azonban fellebbentjük a menyasszonyi fátylat, a Koalíció nevű menyasszony rútsága rögtön lelepleződik. Robert Fico kormányfő nézetei közismertek. Az sem titok, hogy néha, bármennyire is igyekszik megrágni mondanivalóját, csak kibukik belőle a sovén indulat. A romák kapcsán nemrég ismét megnyilvánult, és kerek-perec kijelentette: „Másrészt itt van az embereknek egy kategóriája, és nem csak a cigányokról beszélek, amely nem akar dolgozni, kihasználja a szociális rendszert, és mérgezi az emberek életét, akik mellettük élnek. Fel fogunk lépni azok ellen, akik ezt az államot kihasználják.“ Mi ez, ha nem burkolt fenyegetés az egyik legnépesebb szlovákiai kisebbség ellen?

A báránybőrbe bújt farkasból is csak kikukkant igazi énje. Bár Andrej Danko, a Szlovák Nemzeti Párt vezére óriási erőfeszítéssel igyekszik szalonképesen viselkedni, és feledtetni a nemzeti pártos múltat, amely hosszú éveken keresztül elődje, Balkonról Pisilő János (akit néhány éve a mostani elnök még hűségesen támogatott) ténykedésében virtualizálódott, azért csak színt vall olykor. Mint nemrégi sajtótájékoztatóján, ahol „a sárga vonatok“ kapcsán így fakadt ki: „Mik vagyunk mi? Majmok, hogy valamiféle csehnek kelljen arra tanítani bennünket, hogyan kell vonaton utazni?“ Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy egy következő, szaftosabb politikai botrány kapcsán mire tudná ragadtatni magát a parlament elnöke. Aki a szlovákiai magyarok iránt végtelenül toleráns, hiszen Béla a barátja. És Béla magyar. Igaz, afféle kvintesszenciája a szlovákiai magyarnak, akivel együtt lehet működni, aki nem követelőzik, sőt, ő jelenti a csapatban Bagariát, a béke barátját, ráadásul kevéssel beéri (ötvenöt darab kétnyelvű vasúti táblával, több pénzzel a kultúrára, a magyar kisiskolák bezárásának ideiglenes elnapolásával). Mihelyt azokról a magyarokról esik szó, akik valódi megoldást, önkormányzatiságot (ne adj isten autonómiát) emlegetnek, mindjárt más a helyzet. A jó magyarok nem követelőznek, a rossz magyarok pedig a szlovák államiságot támadják. (Miattuk kellett megerősíteni parlamenti határozattal a Beneš-dekrétumokat is.) 

Szlovákiában azonban, mint mondtuk, új szelek fújdogálnak, amelyek a Terrorizmus és extrémizmus elleni harcot folytató nemzeti egységben fognak testet ölteni. Dícséretes igyekezet. Akárcsak Pozsony megye nemrég indított projektje. A fővárosi megye „A nemzet lelkiismeretének útjai“ címmel buszoztatja a középiskolás diákokat Auschwitzba, hogy az extrémizmus ellen harcoljon. De nem csak oda, hanem a szeredi holokauszt-múzeumba, valamint Ostrý Grúò és K¾ak településekre, ahol a fasiszták 1945-ben 148 ártatlan embert gyilkoltak meg. Éppen csak azokkal nem szorgalmazzák a megbékélést és a toleranciát, akikkel ma is együtt kell élniük: a magyarokkal, romákkal s mondjuk a kárpáti németekkel.

A nemzet emlékezete és lelkiismerete sokféleképpen éleszthető fel és tartható ébren. A fent nevezett akciókkal is. Talán azzal is lehetne, hogy ugyanezeket a diákokat a Ligetfalun (Pozsony mellett) legyilkolt magyar emberek történetével is megismertetnék. Annál is inkább, mert a szlovákok és a magyarok azóta is együtt élnek ebben az országban. Aztán az sem lenne hiábavaló, hogy a történelem tankönyveket kissé átdolgoznák, és kivennék belőlük a fasiszta szlovák államról szóló, a háborús bűnöket relativizáló passzusokat (amelyeket egy-egy auschwitzi kirándulás nem tud elfedni). Talán azzal is meg lehetne próbálkozni, hogy az országban eltűnjenek az Andrej Hlinka utcanevek, mert azok ma is ordító propagandái egy szégyenletes fejezetnek. Lehet, hogy a szlovák közvélemény és az ifjúság tudatát az is helyrebillentené kissé, ha végre rehabilitálnák a mártír Esterházy Jánost, és lemosnák róla a háborús bűnösség bélyegét. Amit éppen a háborús bűnösök ütöttek rá. Nyilván óriási önmegtartóztatást jelentene, de megkísérelhetné a kormányfő és belügyminisztere, hogy végre bocsánatot kérjen Malina Hedvigtől, akit a nagy nyilvánosság előtt rágalmaztak meg, utat engedve és ösztönzést adva a bűnüldöző szerveknek a zaklatására. Lehet. Sok mindent el lehet képzelni, mert nagy a zűr a fejekben.

Bizonyára hasznos dolog a terror- és extrémellenes fegyveres alakulatok létrehozása, és jól hangzik nagy csinnadrattával betiltani a pártjelvények viselését a parlamentben. Ezek a folklór kategóriájú intézkedések azonban csak arra jók, hogy elfedjék az igazi problémát, a mindenütt jelen levő sovinizmust és extrémizmust, ami az ország legfelsőbb régiójában, a politikai hatalomban is sűrűn jelen vannak. S amíg ott lesznek, csak álmodozhatunk jogról, erkölcsről toleranciáról és társadalmi békéről.

0 HOZZÁSZÓLÁS