Kötéltánc
Vissza akarom kapni a régi életemet! – sóhajtja barátnőm mind gyakrabban a telefonba. Átérzem, amit mond, valóban, egyre nehezebb elviselni a falak közé szorított életet, szeretteink hiányát, szétszakításunk kényszerét, a „meddig még” bizonytalanságát.
Persze, az nem volt kárunkra, hogy kicsit visszavettünk a tempóból, de most már a pörgés is hiányzik.
Hiányzik a találkozások öröme, a szerkesztőségi hangulat, a kávéházak zaja, a hangos szakmai viták és a csendes baráti beszélgetések, a „jó együtt lenni” érzése.
Türelem, mondja higgadtan kollégám. Szerinte még nem jött el az idő, még indokolt a „szobafogság”, az eddigieket kockáztatnánk, ha már visszatérnénk a régi kerékvágásba. Értem őt is, érvei logikusak, félelmei nem ok nélküliek.
A kérdés, meddig lehet egy társadalom működését visszafogni, mikor válnak a kényszerintézkedések kontraproduktívakká?
S az emberi élet hogyan állítható szembe a személyes egzisztenciális kérdésekkel és a gazdaság érdekeivel? Nincs jó válasz. Két nézet, két érvrendszer. Ez a különbözőség feszíti már hetek óta a kormánykoalíciót is. Furcsa sikertörténetről beszélni halálos kór és emberi félelmek árnyékában, mégis, a Matovič-kormány intézkedései a járvány megfékezésére annak tekinthető.
A gyors és határozott döntések sorozata jónak bizonyult, az országban nem alakultak ki fertőzésgócok, így Szlovákia az alacsony fertőzöttséggel és elhalálozási számokkal a statisztikák élén áll.
Ezzel érvel Richard Sulík is, aki már hetekkel ezelőtt begyújtotta volna a gazdaság motorját. Nézve Matovič és Sulík nyílt csörtéit, az embernek az az érzése, hogy az egyik csak a járványstatisztikákat, a másik csak a gazdasági mutatókat böngészi. Pedig most mindennél fontosabb lenne az egyetértés, hiszen az emberek fegyelmezettségét a bizalom is táplálta, enélkül nehéz lett volna hosszú hetekig zökkenőmentesen, a legkisebb ellenállás nélkül fenntartani a sok korlátozást.
Abban egyet lehet érteni a miniszterelnökkel, hogy a jó statisztikák korántsem jelentik a járvány végét,
a veszély nem múlt el, legföljebb csökkent, érthető tehát, hogy a korlátozások lazítása átgondolt lépéseket igényel. Ennek ellenére gyakran tapasztaljuk a következetlenséget, az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat, döntéseket. Az érettségit nem tartják meg, miközben az óvodák és az alapiskolák újranyitását tervezik. Matovič a nyári tanítást elképzelhetőnek tartja, a tárcavezető kizártnak, a munka miatt ingázók átléphetik a határt, a családtagok nem. A kormányfő szerint ez még hosszú hetekig így is marad, a belügyminiszter ennél árnyaltabban fogalmaz. Matovič szíve szerint teljesen lekapcsolta volna a gazdaságot, Sulík meg úgy véli, már fétisként kezelik a válságot, s ha rajta múlik, régen minimalizálta volna a korlátozásokat.
Két hónap elég volt, hogy kiderüljön, az új kormány gyenge pontja a kommunikáció,
miközben Igor Matovič és koalíciós partnerei is remek debattőrök. Mintha nem tudatosítanák, hogy ez már nem az ellenzéki padsor, ahonnan minél cifrábbat szólsz, annál nagyobbat szól. Véget ért az egyes szám első személy ideje, a kormányzati politika konszenzust igényel, aminek a kifejezője a többes szám. A szétfutó kommunikáció komoly hitelvesztést okozhat Matovičéknak, amiből nehéz lesz fordítani. Sok bírálatot megspórolna a kormány, ha zárt ajtók mögött egyeztetnének, és egyfelé húznák a kormányrudat. Ehelyett
egymást érik az elhamarkodott kijelentések, miközben a létbizonytalanság miatt az emberek többsége lassan elérte a tűrőképessége határát.
A gazdaság romokban, s ma még megjósolni is lehetetlen, hány ember megélhetését tette tönkre a kényszerleállás, s hányan tudnak visszatérni a munkaerőpiacra. Nehezíti az elviselhetőséget, hogy oltóanyag hiányában biztonságról, a járvány lecsengéséről még csak nem is álmodhatunk. A koronavírus ellenszerére még sokáig kell várni, a legoptimistább előrejelzés is minimálisan év végével számol, miközben a helyzet már tarthatatlan.
Jogosak a félelmek, hogy a kényszerintézkedések feloldásának nagy a kockázata, ha rosszul csináljuk, hiábavalóvá válhatnak az eddigi erőfeszítéseink, a lemondásunk.
S mégis, lassan vissza kell térnie az életnek, a gazdaságnak újra kell indulnia, még akkor is, ha reális az esély, hogy a járvány így erőre kap, s megugorhat a fertőzöttek száma.
Nincs jó megoldás, nincs általánosan alkalmazható recept, minden ország maga szabja a stratégiáját. Egyetlen fegyverünk a fegyelmezettség.
Meglehet, az annyira várt visszatérés nehezebb lesz, mint kényszerűen otthon maradni.
Megjelent a Magyar7 2020/19. számában.
