Koronavírus segítség - a szlovák liberális sajtó kínos hallgatása
Országos tesztelési akció futott végig Szlovákián, olyan, amelynek a megvalósulásáért a művelet elkezdése előtt 16 órával a hadsereg főparancsnoka, a szlovák államelnök sem adott volna egy lyukas garast sem. Čaputová ekkor elhamarkodottan döntött, bár sokak szerint ezzel egy kicsit felpiszkálta a kormányfőt – fiúk, tessék belehúzni, mert hiába figyel ránk Európa, ebből még nagy bukta lehet.
Kétségtelen, a fiúk a kormányban belehúztak, fordultak fűhöz-fához, ígértek pluszpénzt, és valahogy sikerült összehozni a mintavételi bizottságok egészségügyi személyzetét. A tesztelés lefolyt sikerrel, igaz órákat vártunk szombaton, mert kevesünkben volt meg a higgadtság és a bizalom, hogy esetleg vasárnap is részt vehetnénk a tesztelésen, vasárnap is lesz még elegendő teszt, és a vasárnapi „certifikátunk” is ér annyit, mind a szombatink. Akikben megvolt a bizalom, azoknak nem kellett három órát sorakozniuk az Úr napján, és nevetve tekinthettek a sietősekre. Ezt mutatja a statisztika is, míg szombaton 2,5 milliót teszteltek, vasárnapra alig maradtak röpke egymilliónyian.
Persze a fentiek lényegtelenek, csak egyet mutatnak, hogy nem elég az embereket biztosítani a mintavételi bizottságokba, nem árt megszervezni a mintavételre igyekvőket is, és kevesebb sorakozással, konfliktussal meg lehetett volna oldani a tesztelést.
Mindegy. Túl vagyunk rajta, bizonyítottunk.
Krajniak miniszter mondta is, töröljük ki a szótárunkból, amit oly gyakran használunk, hogy a szlovák nemzet kicsi. A szlovákság szerinte ezen a hétvégén, ha nem is naggyá, de erőssé vált. Ahogy mondta, nem meggörnyedtünk, hanem naggyá váltunk.
Mindez gyönyörű, egy nemzet ténylegesen büszke lehet teljesítményére.
Mi is ez a teljesítmény? A hadra fogható állományának és a rendőrségnek több mint a felét mozgósította. Felét kellett volna bevonnia az egészségügy személyzetének, és az önkormányzatok összességét bevonta a tesztelésbe.
Az önkormányzatok tűnnének a legkisebb láncszemnek az egész műveletben, de úgy tűnik, rajtuk múlt, hogy az egész országos művelet sikerrel végződött.
Rajtuk, akik az utolsó pillanatban varázsoltak, hogy beszerezzék a védőfelszerelést, biztosítsák a mintavevők szükségleteit, a katonáktól kezdve az adminisztrálókig. Pénteki, szombat reggeli zűrzavar, de mindenki csinálta azt, amit tudott. Háborgás nélkül, csak sikerüljön a kis nemzet nagy cselekedete.
És összeállt a kép. Szombat délig a kaotikus szervezés ellenére minden a helyére került. És jöttek külföldről is. Szép számmal hazajöttek, akik kint dolgoznak, és mint az Egri csillagokban, számlálhattuk, kitől mennyi segítséget kaptunk. Kért a külügyminiszter az osztrákoktól ötvenet, küldtek. Kért a belügyminiszter a magyaroktól is ötvenet, mondta is Matovič kormányfő, hogy ő is felhívta Orbán miniszterelnököt, aki tíz percen belül reagált a kérésre, és küldtek 193-at.
Ez minden felvidéki magyarnak büszkeséggel töltötte el a szívét, mert újra megmutattuk, hogy a magyar valóban ilyen. Ha segítség kell, mint ’89-ben Romániának, akkor a magyar elindul, és nem nézi, mennyi kínt, keservet okozott az, akinek segítenie kell.
Jó volt látni őket, ahogy tizen-akárhány óra után is kedvességgel, szakértelemmel, megfogták a fejünket, és igyekeztek a leginkább fájdalommentesen levenni a mintát. Köszönet mindannyiuknak!
Tisztelet Matovič kormányfőnek, hogy eljött Komáromba köszönetet mondani nekik. Tisztelet azért, mert látni kell, hogy mindezt ellenszélben kellett elvégeznie. Feltette a közösségi oldalára, és hiába kerestük a szlovák médiákban, erről hírt nem hallhattunk. Bizony, a legnagyobb külföldi kontingensnek mondott köszönetről mélyen hallgatott a szlovák média.
Mindenesetre érdekes volt az egyik szlovák médiától jövő kérdés Komáromban, amely Matovičtól azt kérdezte, hogy ezért mit kell ellentételezni. Mintha nem létezne önzetlen segítség, amely arra kötelez, hogy ha alkalmam van rá, akkor majd netán viszonozzam. A további felelet benne van a kormányfő bejegyzésére adott szűretlen reakciókban.
Az egyik két diktátor megegyezéséről szól, a másik a lekötelezettségről, mintha a magyarok bárminemű ellentételezést várnának.
A fenti kérdés mentén az a legérdekesebb, hogy a szlovák médiák libernyák sajtómunkásai mintha mégsem volnának annyira szabadelvűek. Inkább hallgattak, mert mégiscsak kínos Orbánisztán segítsége.
Kérdés, mi bántotta őket jobban? Az, hogy Orbán Magyarországából jött a legnagyobb segítség az országos teszteléshez, vagy az, hogy a magyar nemzet adta a legnagyobb segítséget, és ezzel egy százéves doktrínát írnának felül, ami a szlovák államiság alapjául szolgál.
Talán túl kellene már lépni itt is a trianoni becsípődésen. Ahogy a szlovákság segített a kuruc harcokban a magyaroknak megőrizni a jogaikat, ahogy a Szent Korona állama megőrizte a szlovákságot ezer éven át, végre meg kellene találni azt a szükséges közös nevezőt, hogy bízhatunk egymásban, egymás segítségében. És talán mindkét nemzet jobban járna, ha becsülnénk egymást, mert a bajban ismerszik meg a barát.
