Kormányzás helyett pozícióharc
A jelenlegi kormánykoalíció azzal a határozott és a választók egy része számára rendkívül vonzó ígérettel vette át az ország irányítását, hogy véget vet az elmúlt évek politikai káoszának, és visszahozza a professzionális, kiszámítható, a polgárok mindennapi problémáira fókuszáló állami működést. A hangzatos jelszavak azonban az idő múlásával egyre élesebb kontrasztba kerülnek a valósággal. Miközben a gazdaság a túlélésért küzd, és a költségvetési hiány történelmi magasságokban jár, a kormányzati elit energiáit az ország vezetése helyett egyre inkább a belső leszámolások és a pozícióosztogatás köti le.
Matúš Šutaj Eštok belügyminiszter legutóbbi sajtótájékoztatóján elhangzott, szinte már kétségbeesettnek ható apelációja tökéletesen rávilágít a színfalak mögött zajló folyamatokra. A Hlas elnöke arra kérte koalíciós partnereit, hogy fejezzék be a miniszteri székek körüli nyílt marakodást, és térjenek vissza a választóknak tett ígéretek teljesítéséhez. A kijelentés önmagában is beismerése annak, hogy a munka jelenleg áll. A Szlovák Nemzeti Párt (SNS) és a saját jelöltje, Tomáš Taraba környezetvédelmi miniszter közötti nyílt háborúskodás ugyanis odáig fajult, hogy az SNS a szeptemberi parlamenti ülésszak bojkottjával fenyegetőzik, amennyiben Taraba nem távozik a posztjáról.
Egy olyan időszakban, amikor a kormánynak a jövő évi költségvetés drámai számait kellene faragnia, és a gazdasági konszolidáció valódi lépéseit kellene a társadalom elé tárnia, a politikai zsarolás ezen formája finoman szólva is felelőtlenség.
Ráadásul az államfő, Peter Pellegrini is kénytelen volt beavatkozni a vitába, jelezve, hogy az SNS által favorizált utód, Filip Kuffa államtitkár kinevezését nem tartja megfelelő lépésnek, mondván, az országnak minőségibb szakemberekre van szüksége. Ez a fajta intézményközi és koalíción belüli adok-kapok egyáltalán nem a stabilitás, hanem a mélyülő válság jele.
Érdemes egy pillanatra visszatekinteni arra, mivel is bírálta a jelenlegi kormánypárti formáció az előző, Matovič-, Heger- és Ódor-féle kabineteket. A legfőbb kritika a folyamatos belső vitákra, a közösségi médián és a sajtón keresztül történő üzengetésekre, valamint az országos problémák helyett a saját politikai túlélésüket előtérbe helyező magatartásra irányult. A választók úgy vélték, joggal büntették meg azt a politikai kultúrát, amelyben a parlamenti működés és a kormányzati munka a személyes egók túszává vált.
Most azonban kísértetiesen hasonló mintázatokat látunk. A koalíciós szerződés és az állítólagos úriemberek közötti kézfogások – ahogy arra Šutaj Eštok is hivatkozott – fabatkát sem érnek, ha a pártpolitikai érdekek vagy az egyéni ambíciók úgy kívánják. A jelenlegi vezetés azzal a kritikával illette elődeit, hogy alkalmatlanok a kompromisszumra és a fegyelmezett kormányzásra. Ma ugyanez a vezetés a nyilvánosság előtt vitatkozik azon, ki üljön egy tárca élén, miközben az országos politikát a blokkolás és a vétófenyegetések dominálják. A hatékonyság mítosza ezzel végérvényesen szertefoszlott.
A politikai belharcok súlyosságát csak fokozza a gazdasági kontextus. A hatékonyság teljes hiányát mi sem bizonyítja jobban, mint a nemrégiben még csodafegyverként beharangozott, majd a bevezetés előtt megszégyenülten visszavont tranzakciós adó esete.
A kormány hónapokat pazarolt el egy eleve elhibázott, a gazdasági szereplőket büntető és a beruházásokat elriasztó koncepció kidolgozására és megvédésére. Most, hogy a politikai nyomás és a józan ész hatására visszakoztak, hatalmas lyuk tátong a költségvetésben, amelyet a jelek szerint kapkodva, hatástanulmányok nélkül próbálnak betömni a bankok, a kiskereskedelmi láncok vagy az energetikai szektor további sarcolásával.
A gazdaságpolitika így kiszámíthatatlanná vált. A vállalkozói szféra nem tud tervezni, a külföldi befektetők kivárnak, a lakosság pedig joggal tart attól, hogy a konszolidáció árát végső soron mégis velük fizettetik meg az árak emelkedésén keresztül.
Egy ilyen helyzetben a választópolgár joggal érezheti magát becsapva, hiszen a voksa leadásakor a nyugalomra szavazott a kísérletezés helyett, nem pedig a politikai zsarolás újabb felvonására. A mozgástér azonban nem szűkül le a négyévente esedékes urnához járulásra.
A választó legfőbb fegyvere a kritikus memória és az elszámoltathatóság követelése. A kampány már nem csak az önkormányzati és a megyei választásokra zajlik, hanem a jövő évi parlamenti székekért folyó versenyben is, csak ez nem zárul október végén, hanem egy éven keresztül fogja meghatározni a mindennapjainkat és a gazdasági boldogulásunkat is
