Körhinta
Az utóbbi napokban mintha mindenki a szereptévesztés állapotába került volna a felvidéki magyar politikában. Nincs mit csodálkozni ezen, vesztes csata (csaták) után, a menekülés és a szétzilált sorok kapkodó rendezését követően általában jó magyar szokás szerint gőzerővel beindul a bűnbakkeresés. A nagy, áhított és tragikusan megkésett összefogást sokan ma is úgy vélik megvalósítani, hogy a nappaliból a nyári konyhába igyekeznek kiszorítani a többieket.
A menekülésről egy több évszázados párhuzam dereng elő. Amikor IV. Béla királyunk a vesztes csata után a tatárok bosszúja elől menekült, a néphagyomány azokat a vélt helyszíneket igyekezett századokon keresztül az emlékezetében éltetni, ahol elvonult a királyi kíséret. Az egész Felvidéken alig akad régió, falu, ahol ne lenne egy-egy ilyen emlékhely: itt pihent meg a király, itt rejtegették a koronát, itt lihegtek nyomában a kontyosok. Szegény, balsorsú népeknek (és nem mellesleg, a merjünk kicsik lenni szellemiséget pátyolgató történetírásnak, amely a lerabolt asztalról hulló morzsákat tolja a nép elé, nem a nagy diadalok, például a nyugatverő pozsonyi csaták felemelő emlékét) még a mítoszai is siralmasak. Elgondolkodtató, hogy a pozsonyi csatanyerés utáni vonulásnak nincsenek emlékhelyei a néplélekben.
Volt ugye, ez a miniszterelnök kontra szlovákiai magyarok találkozó, amely elég furcsán sült el. Amikor először hallottam róla, az a párhuzam jutott eszembe, amikor az első republikában a szlovák földmívelésügyi miniszter úr felrendelt Prágába egy csapat magyar parasztot, és azokkal ünnepeltette magát. A miniszter úr földet fog osztani a csallóközi magyaroknak, futott szét a hír, és a balga jó magyarok boldogan masíroztak Prága utcáin, és egymás után álltak be cseh pártokba. És éltették a miniszter urat. Ugye, ismerős? A jókedv addig tartott, amíg ki nem hozta a postás a végzést a prágai pecséttel, hogy nem Kovács József meg Nagy István kapja a magyar gróf kétszáz hold csallóközi szántóját, hanem Potmesil Vitold legionárius, aki a kommün elől menekülve halált megvető bátorsággal kilövöldözött a vonatablakon.
Nem akarom újra ragozni a történetet, de felül- vagy oldalnézetből elég szembetűnő a párhuzam a Trianon utáni cseh kirakatdemokrácia és a jelenlegi fékezett habzású szlovák demokrácia között. Mert bizakodásra adhat okot, hogy Matovič szlovák miniszterelnök Prága után éppen Orbán Viktor magyar miniszterelnök meghívásának tett eleget, és a V4-ek találkozóján is felcsillant a remény, hogy a Nyugat megosztó simogatása helyett a négy ország a szolidaritást fontosabbnak tartja, mint a pillanatnyi, talmi előnyöket.
Hanem azért a mi, felvidéki kis forgószínpadunk szempontjából elég bizarr a kép, amikor a szlovák miniszterelnök budapesti küldöttségében azok a magyarok tűnnek fel, akiknek talán a mi egységünkért kellene dolgozniuk. Meghasonulást aligha éreznek, mert valószínűleg úgy hiszik, valami jót cselekednek. Talán azért sem, mert nekik nem osztottak lapot? Ki osztja mostanában a Felvidéken a lapokat?
Ha a szlovák miniszterelnök álmában beszélne, lehet, ilyeneket mondana: kedves barátaim, képtelenek vagytok összefogni, harminc év alatt pozícióban sem követelőztetek, most meg rajtam kéritek számon az elszalasztott lehetőségeket? Ki szabotálta el a komáromi nagygyűléseteket? Ki nyelte le az elfuserált megyerendszert? Amikor erőtök van, nem éltek vele. Titeket válasszalak, vagy a szlovák választóimat? A politika nem az álmodozók világa, kedves barátaim.
Egy biztos: bármennyire szép dolog és reménykeltő a két ország között bimbózó, majd talán virágba is szökkenő barátság, a felvidéki magyarság a saját jól felfogott érdekében nem mondhat le a saját politikai képviseletéről. Nem csak azért, hogy komolyan vegyék, de leginkább azért, hogy önmagát vegye komolyan.
Azt a párhuzamot sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Magyarország kormánya a sunyipolitika évtizedei után éppen tíz éve kezdte el lerakni az új nemzetpolitika alapjait, míg a Felvidéken tíz éve indult el a nemzetpolitika szétverése. Aminek a Most-Híd vegyespárt rakta le a pilléreit, hozzájárulva a felvidéki magyarság nemzettudatának az eróziójához, tálcán kínálva a többségi nemzetbe való beolvadást.
Végezetül a százéves párhuzamot se feledjük, amely minden magyarra egyformán ró felelősséget, éljen bárhol is. A kicsinyes érdekek, a személyi ambíciók árnyékából kilépni képtelen percemberkék politikai pótcselekvése évtizedek múlva talán csak lábjegyzetként fog szerepelni a magyar történelemkönyvekben. Vagy ott sem. Márpedig a történelmet mindig ma írjuk, csak később kerül lejegyzésre.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/25. számában)
