Kóma
Hát akkor még más idők jártak errefelé, bár augusztus volt akkor is. Csak azért jutott eszembe, mert a rendes évi csőtörést követő részleges lakásfelújítás miatt – újra – rendeznem kellett a könyvtáramat is, s közben az egyik kötetből kihullott újságíró pályafutásom első „elismerő” (ok)levele. Egy képeslap, egy olvasótól, rajta néhány sor: „...Rácsodálkoztam írására a Családi körben. Köszönöm!” És az aláírás, teljes névvel.
1981 volt. Írásom a néhai Nő c. hetilapban jelent meg, a címe meg: „Elfeledjük-e Kölcseyt?”. Olyan időket éltünk, amikor folyamatosan veszély fenyegette magyar nyelvű iskolai oktatásunkat, megszületőben voltak a „bilingvális oktatási elképzelések”, koptak-fogytak jócskán az intézményeinek, a nyitrai pedagógusképzőn már bezárták az önálló magyar kart (tagozatot). Magam meg – száguldó riporterként – az iskoláinkkal foglalkoztam, szembesülni kényszerültem a szomorú valósággal; a minisztérium hivatalos nyilvántartása mellé elkészítettem a saját „statisztikai kimutatásaimat”, mert a különbség a nyilvántartott és valós adatok között lényeges volt. 1981-ben az szomorított el leginkább, amit szülőföldemen tapasztaltam. Miközben Dél-Szlovákia-szerte mindenki a csallóközi magyarok jó helyzetét irigyelte, már tudtam: itt a tanköteles magyar gyerekek 38 százaléka szlovák iskolába jár. Ilyen rossz arány sehol másutt nem volt az országban. A csallóközi magyarok önvédelmi-önmegtartó reflexeit bontotta le, hogy még mindig szinte színmagyar közegben éltek. Gondoltam: épp ideje néhány velős gondolatot felidézni Kölcsey Parainesis-éből, emlékeztetve: rajtunk is múlnak dolgok.
S azt a régi képeslapot ma én köszönöm. Mert mennyire más volt az üzenete, mint egyik koszorús költőnk akkori tömör helyzetértékelésének, mely így hangzott: „tíz éve nézem és már szomorú sem tudok lenni”... Ma öregebb vagyok, mint költőnk volt akkoron, sok évtizede nézem, ami történik velünk, de még mindig nem veszítettem el az elszomorodás képességét. Azt hiszem, ez már a sírig elkísér.
Centenárium küszöbén állunk, kivertségünk, külön-létünk évszázadosra nyúlik lassan, önmeghatározási-önmegtartási kísérleteink sorozatosan csődöt mondanak. Egyfajta vegetatív lét a sorsunk, kóma, reménytelen reménykedés: hátha mégis megtörténik a csoda – és túléljük.
Ján Čarnogurský 150 évre becsülte az eltűnésünket. A szlovák politika meg is tesz mindent, hogy így legyen, mi magunk meg több-kevesebb erőfeszítéssel asszisztálunk hozzá, vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk dolgok, melyek olykor még lázadni is tudtunk. A „bilingvális” kisebbségi oktatás koncepciója újra előkerült, szekértolója van-lesz a mi sorainkból is, ebből nem tudunk kimosakodni: azok egyengetik az útját a litvaj-buša-bertók-mózsi-féle, új köntösbe bújtatott szovjetikusz eszmének, akik felhatalmazást adtak hozzá a szavazataikkal lehidalt magyarjainknak… Jó tudni: a dolgok rajtunk is múlnak.
S néha nem csupán a saját sorsunkról döntünk. Mert ide jön most tanulmányozni az ukrán oktatási tárca, hogy miként kell nemzetiségi oktatást csinálni, hogyan kell nem anyanyelvként, hanem második – azaz: idegen – nyelvként oktatni az államnyelvet az országba rekesztett magyaroknak, hogy tökéletesen megtanulják azt! Száz év alatt nem tudtuk elérni, sem Csehszlovákiában, még kevésbé Szlovákiában, hogy többségi nemzeteink elfogadják: aki magyar, annak a szlovák vagy a cseh idegen nyelv. (Még a Skabella-Bóna módszert is elgáncsolták.) Miről akarnak hát tárgyalni az ukránok a szlovákokkal? Ahogy elnézem: az „oszd meg, és uralkodj” itteni gyakorlatáról, a magyar ellen való áfiumról, a Most-Híd projekt ukrajnai „koppinthatóságának” lehetőségéről, mert azzal Kárpátalja magyarságát, de Budapest ellenállását is meg lehetne törni.
