Klímaszorongás és világvége – a szent profitért

Pedig, több mint száz évvel ezelőtt olyan szépen kezdődött minden, azzal, amit egyszerűen csak ipari forradalomnak nevezünk. Vagy talán még régebben, hiszen az emberben mindig megvolt a vágy, hogy többet használjon fel, mint amit a saját élettere kínál. És mikor megszerezte, még többre vágyott. Így növekedett mesebeli gömböcként a mi kis Római Birodalmunk, és hogy megtartsa, amit addig elért, tovább kellett növekednie, és mindenhol bevezetnie az univerzális birodalmi életformát. De előugrott a kiskanász, és a bugylibicskájával kirepesztette. Így jártak az elmúlt ötszáz év nyugati birodalmai, akik a „nagy földrajzi felfedezések” jelszavával sikeresen kifosztották a megismert világot.

Pedig az ipari forradalmat a szükség szülte, amikor elfogytak az új területek, és a kis gömböcünk étvágyának új lehetőségeket kellett találni. Az egyik ilyen volt, hogy felfedeztük, a százmillió évek alatt elraktározott energiát is fel lehet használni.

Addig a paraszti társadalom nem használt külső energiát. Ami kellett az igavonóihoz, azt megtermelte a földjén. Átalakítottuk a társadalmat. Az ipari forradalommal bevittük a hagyományos paraszti lakosság nagy részét a városba, és az ipar szolgálatába állítottuk. A mezőgazdaság a vegyszerek, a műtrágyák, az üzemanyagok miatt energetikai tekintetben mínuszos lett, de nem baj, hiszen bőven állt rendelkezésre a régi korok energiája, a fosszilis. A felesleges parasztból pedig ipari munkás, városlakó lett, akiből – nyomorát kihasználva – olcsó munkaerő-állatot kreáltak. Ekkor jöttek a szocialisták, hogy a munkásosztály hadd rázza már le a láncait. Erre meg is leltük a legjobb választ, nagyobb fogyasztást engedélyeztünk az éhes proletár számára.

Nemcsak szociális békét teremtettünk, de megalkottuk a fogyasztó-állatot is. Azt, aki miatt újabb távlatok nyíltak a profit termelésében. Mert eladható számára minden. Mert ez nem egy műveletlen paraszt, akinek nincs szüksége semmire. Az megtermelt magának mindent.

A fogyasztó-állatnak legalább meg lehet mondani, mire van szüksége, az orrszőr-borotvától a teafilter-kicsavaró présig. Sőt, alig kell náluk művágyakat kelteni, hiszen a fogyasztóállat-egyedeknél kitűnően működik az irigység, a versenyszellem, hogy neki több legyen a szomszédjánál, hiszen csak ezzel tud tartalmat adni nyomorult életének.

Kisgömböceink jól csinálták a dolgukat. Híztak és híztak. Termeltek, és dőlt a profit. Kihelyezték a termelést a fejletlen államokba, még jobban dőlt a profit. A szegény államokban is gyarapodni kezdtek a munkaerő-állatok, és ők is bejelentkeztek fogyasztó-állatnak. Csak hadd jöjjön a profit!

Hogy erre már nincs kapacitása a Földnek? Na és! Hogy ekkora növekedésnél ezer év múlva a galaxis energiája sem lesz elég? Na és! Hogy a Föld egyszerűen alánk fűtött? Na és! Majd a technológia megoldja. Kitalálunk valamit, amiből további profitot tudunk termelni.

Először is kell találni egy okot, amire ráfoghatjuk az egészet. Legyen az a széndioxid. Senki sem ért hozzá, tehát jó kis érv, hiszen ezzel megfojthatjuk a konkurenciát, és a profittermelés újabb dimenziói nyílhatnak meg.  Sőt, aki nem áll be a sorba, azokat majd jól megbélyegezzük.

Hogy a cégünk sok CO2-t termel? Nem baj, majd közpénzből olyan tevékenységbe vágunk bele, amivel bizonyítani fogjuk, hogy mi több CO2-t kötünk meg ezzel, mint amennyit az előző tevékenységünkkel kibocsátunk. Hogy a lakosság közlekedése csak pár százalékban felelős a CO2 kibocsátásért? Nem baj, kell, hogy szorongjon, és adakozzon a jónép a klíma megmentéséért. Hogy végső soron az elektromos autó egyáltalán nem tisztább, csak máshol terheli a környezetet? Nem baj, legalább látják, hogy tettek valamit, megérte fizetni érte, még sincs akkora bűz a nagyvárosban, mert az máshol maradt. 

Csodálatos ötlet. Tenni fogunk a klímasemlegességért. Legalábbis szavakban, a világ úgyse fog tenni érte, de mi legalább lenyúlhatunk erre némi támogatást, a megtermelt szemetünkről elhitetjük, hogy ez újra feldolgozható, és tovább termelhetjük azokat a vacakokat, amire többségében a világnak semmi szüksége.

Mindez pedig politikai programnak sem rossz. Igaz, nem old meg semmit, de legalább lehet sulykolni reggeltől estig. Majd kiokosítjuk a megmondókat, hogy mit kell mondani, és jól megfizetjük őket. Hatalomba juttatjuk őket, és a cél érdekében megfelelő támogatási rendszereket írnak ki – nekünk.

Csak nehogy jöjjenek ezek az örök ellenkezők. Akik esetleg kimutatják, hogy a fásítási programmal kell megoldani a klíma változását. Meg azt, hogy nem a széndioxiddal, hanem inkább a vízzel kellene törődnünk. Hogy ott tartsuk a rendszerben, hogy tudjon a növény párologtatni, hogy termékenyek maradjanak a földjeink, hogy ne váljon a benne lévő humusz légköri széndioxiddá. Még képesek lesznek kimondani, hogy az egész problémát csak helyben lehet megoldani, a saját környezetüket akarják majd védeni, és a nagy globális pénzes megoldásokat ellenezni fogják.

Pedig vannak szép vízügyi programjaink. Nagy erőműveket meg duzzasztógátakat építünk, szinte minden kormányzat mellettünk áll.  Igaz, pozitív hatásuk nem igazán van, de egy-két köbméter beton beépítésével eddig még mindenki jól járt.

Bele kell húzni, mert könnyen lehet, hogy foganatja lesz a fogyasztáskorlátozásnak. Vagy kitalálják, hogy extra adót vetnek ki a távolból odafuvarozott olcsó árukra, vagy a felesleges csomagolásra. Ezektől bármi kitelik, hiszen ezek nem érdekeltek a mi profitunkban, csak mindenféle ideálokban hisznek. És egyre hangosabbak. Még hogy a pénz nem cél, hanem eszköz? Borzalmas. Ha nem vigyázunk, nagy baj lesz a szent profitunkkal!