2020. június 6., 08:51

(Ki)úttalan utaink

Mi segíthetne rajtunk? Lázadás, dac, „csak azért is” düh vagy alázat, derűs viselése annak, ami ránk mérettetett, golgotai utunkon a magunk keresztjéig?

Milyen száz év ez? Vaskos könyveket olvastam végig, különlét-próbálkozásaink történeteit. Valahogy belém fészkelte magát a gondolat: mintha az idő száz év után is megismételné önmagát. Mintha a „mi lesz most velünk” akkori döbbent tanácstalansága vált volna úrrá mára megfeleződött nemzetrészünkön is. S mint egykoron, ma sem találjuk a választ a kérdésre, amit az Idő Ura feltett nekünk.

Egykoron a királyság alattvalóinak nemzedéke folytatni igyekezett azt, amiben felnőtt. Egy következő ifjabb nemzedék „újarcúként” hirdette meg magát, új uraival akart tisztességes egyezségre jutni, hiába. Csak kevés, talmi egzisztencia megteremtésére futotta. Nekünk még a megalkuvás sem volt igazán kifizetődő. És közben elfogyott az anyagi-gazdasági erőnk, s amit a második „nagy háború” még meghagyott, új uraink zabrálták el magyar voltunk miatt. Ebek harmincadjára jutottak a „reszlovák” vagyonocskák is. Semmiből, anyagi erő híján lehet-e autonóm létet teremteni? Még a kárpótlási törvényeket is úgy írták meg harminc éve, hogy gazdasági erőnk ne lehessen.

Száz éve vegetálgatunk csak. A „mi lesz most velünk” ma is cseng változatlanul.  Felelgetünk. Ki így, ki úgy. Egyenként leginkább, mert külön-létünknek mára a szilánklét lett a sajátja. Elaprózódtunk. Világpolitikai trendektől támogatva, megfelelési kényszertől hajtva.

És (az újarcúk/reszlovákok helyett) megjelentek sorainkban a „szlovmagyok” is. Micsoda eufemizmus! Leírtam, pedig megfogadtam, hogy politikáról írni nem fogok. Időt adok magamnak, hogy megértsem, az utóbbi harminc év alatt miként és milyen indítékokból változott meg a közfelfogásunk, a politika fogalmának értelmezése magyar berkeinkben.

El akartam vonatkoztatni magamtól. Megérteni akartam. Egyet s mást hónapok kemény türelmével talán sikerült is. (Részben, mert tudatos FB-kerülőként a virtuális létek szeletei kimaradtak a tapasztalataim közül.) Legfőképp azt, hogy a politika ma a tagadással egyenlő. A korábbi politikusnemzedékek tudásának, tapasztalatainak, eszmei és gyakorlati teljesítményének megtagadásával.

Alapvető állítás lett mára, hogy az utóbbi harminc év magyar politikusainak törekvései a nagy nullával egyenlőek. Van, akit a megalkuvásai, van, akit az eredménytelensége miatt kell végképp eltörölni, kiírni az emlékezetünkből, politizáló-pártoskodó csoportosulásainkból, talán magyar közösségünkből is. Van, akit csak azért, mert a csatárláncban álló szlovák többség, meg a delejes uniós világ ellenében nem tudta sikerre vinni a száz éve áhított önrendelkezésünket.

Aki tíz, húsz, harminc, netán még ennél is több évet küszködött – jobban-rosszabbul, több-kevesebb sikerrel – magyar megmaradásunk érdekében, vonuljon kolostorba, álljon karthauzinak lehetőleg, s adjon teret az 5G-s generációnak, mert egyedül az képes minden álmunkat valóra váltani.

Tömören valahogy így szól a közösségünk minden eddigi bajának megoldását ígérő új eszme. S néhány szólam is társul közpolitika gyanánt: mindezt oligarchák, korrupció és megalkuvás nélkül. Hány magyar oligarchánk van? (A hangsúly a magyar szón van.) Összeszámolta valaki, vagy csak a honos média divatszavát szajkózza? Mert ha jó sok magyar oligarchánk lenne, a támogatásukkal talán saját erőnkből is létrejöhetnének megmaradásunkhoz fontos új magyar intézmények, a saját lábunkon is állnánk, s nem kizárólag a magyar kormány lenne törekvéseinkben-szükségleteinkben az egyedüli mecénásunk.

Milyen száz év ez? Akár a taposómalom; fárasztó, kimerítő, lélekölő a kisebbségi lét, a nagy egészből letört cserépdarab folyton a teljesről álmodik, de csak tovább töredezik, szilánkosodik. Sokan, főleg az elit, a legjobb koponyák elköltöznek az országból, a szerencsésebbek az anyaországba, a fogyatkozó többség meg marad. Reménytelenül vagy reménykedve talán, hogy valaki, valakik egyszer felemelik, s az egészet újra összeragasztják.