Kinek jár a tisztelet?

Az erdélyi magyar politikus mögé végül a választók közel négy százaléka sorakozott fel. Mondhatnánk, tisztességes eredmény, ami ugyan elmarad a romániai magyarság mintegy 6,5 százalékos részarányától, de mióta szétválasztották az államfőválasztás és a parlamenti voksolás időpontját, az erdélyi magyarok jóval nehezebben mobilizálhatók a Cotroceni-palotáért folytatott versenyben.

A romániai államfőválasztás a magyar választók számára nem bír valódi téttel: számarányuknál fogva nincs esélyük arra, hogy jelöltjüket megválasszák, s a román államfőaspiránsok, Traian Băsescu kacérkodását leszámítva, sem vetélkednek igazából a magyar voksokért. A jelöltállítás tétje voltaképpen a jelenlét: a magyar jelölt választásról választásra a kampány során legalább az országos politika reflektorfényébe emeli a magyar közösség megoldatlan gondjait.

Konfrontáció, azaz belső viták, amelyek az erdélyi magyarságot sem kerülték el. Mondhatnánk, nincs ebben semmi meglepő, ha a többi Kárpát-medencei régióra tekintünk. Noha a magyar érdekképviselet Erdélyben is többszereplőssé vált, az RMDSZ máig megőrizte domináns pozícióját. Ezt jól mutatja az a tény is, hogy Kelemen Hunor 2014-től eltérően az idén már egyedüli magyar jelöltként szállt versenybe.

És akkor vissza a tisztelethez. Kelemen Hunor kampányát utólag több erdélyi magyar közszereplő illette bírálattal – mondván abban kevés szó esett az utóbbi időszak jogsérelmeiről: elég, ha az úzvölgyi incidensre gondolunk.

 A tisztelet, a Kelemen által közvetített üzenet azonban aligha szorul magyarázatra

– legfeljebb a román társadalom nem érett meg arra, hogy megértse.

Multikulturalitás, vagy ahogy anyanyelvünkkel érthetővé formáljuk az Elbán túli Európa üresen csengő toposzát: sokszínűség. A más etnikumnak, eltérő felekezetnek kijáró tisztelet evidencia lehetne a Klaus Johannis személyében egy szász evangélikust és az unitáriusnak keresztelt, félig magyar Ludovic Orbant a legfőbb közjogi méltóságok között tudó Romániában. Evidencia lehetne, de nem az. A szász gyökerű államfő a neofita buzgalmával románabb a románnál, az apai ágon bozgor (tkp. hazátlan – az erdélyi magyarok gúnyneve románul) kormányfő pedig ugyancsak engesztelhetetlen híve a román nemzetállamnak.

S ha már tisztelet.

Fekete-Győr András, a Momentum elnöke például Kelemen Hunorral szemben az európai politikában szövetséges román párt jelöltjét ajánlotta a választók figyelmébe. Kinek jár a tisztelet – kérdezhetnénk abban az Európában, ahol az őshonos kisebbségek problémáinak az asztalfiókban a helye, mert a terítékre a frissen érkezett embertömegek integrációja kerül. Ebben a velejéig hazug környezetben lehet fanyalogni az etnikai gettón, s egy kiérdemesült román nacionalista frakcióvezető szárnyai alatt álmodozni Európa megújításáról.

Momentum, vagyis pillanat. Nemrég Donáth Annának is jutott egy emlékezetünkbe vésődő rovátka a Momentum szlovák testvérpártjának rendezvényén. Éppen a szlovák progresszívek nyelvhelyességi gondokkal küszködő magyar platformja, vagyis tagozata bontott zászlót, amikor Donáth egyszemélyben sorakozott a magyar baloldal állatorvosi lovaként a nyilvánosság elé. Érzéketlenség, megfelelési kényszer, rosszul értelmezett, ájult európaiságból fakadó öngyarmatosító logika. Ezt nem menti az utólagos magyarázkodás, legfeljebb az árnyalatokat különbözteti meg a némi szégyent érző Momentum és a bozgorságban gátlástalan Demokratikus Koalíció között.

A kérdés persze továbbra is így szól: kinek jár a tisztelet?

Annak, aki az európai sokszínűséget az anyanyelvével és a kultúrájával őrzi őshonos nemzeti közösségként, vagy annak, aki elvágva gyökereit, fejest ugrik az európai identitásba, mielőtt az testet öltött volna?

Egyszerűbben fogalmazva, a nemzetállamok Európájában minden tagállam a saját nemzeti érdekeit helyezi előtérbe. A Momentum látóterét betakarja a kilencvenes évek SZDSZ-ét idéző kritikátlan Nyugat-imádat, amely saját hazájára úgy tekintett, mint a trópusi éghajlattal nehezen birkózó brit elit a nekik szállást adó külbirtokra.

A nemzetek Európájához nem a talajvesztett idealizmus vezet, hanem a közös érdekek felismerése. Ha végre felül tudunk emelkedni az önfeladáson, és a kölcsönös tisztelet alapján véget vetünk a szomszédos népekkel való acsarkodásnak, akkor elmondhatjuk, hogy megváltoztattuk a Duna-táji bús villámhárítót. Ebben a Közép-Európában nem leszünk fél-emberek, fél-nemzetecskék.

Megjelent a Magyar7 2019/46. számában.