Kijózanodás és másnaposság
Ha hihetünk a híreknek (márpedig napjainkban annyi álhír, hazugság, ferdítés, propagandaszöveg zuhog ránk minden oldalról, hogy némelyik szerint már az ég kékje is hol lila, hol barnássárga), a múlt hét végén Donald Trump és Vlagyimir Putyin felhívta egymást. Néhány nappal a „különleges hadművelet” nevű különös háború harmadik évfordulója előtt.
Itt engedtessék meg egy kis kitérő. A korábban születettek még emlékeznek a hidegháborús évekre, amikor az amerikai elnök és a szovjet pártfőtitkár között volt egy telefonvonal. Forró drótnak hívták, és arra szolgált, hogy a két nagyhatalom vezetője bármikor felhívhassa egymást, ha úgy látszik, hogy nagy a baj, valahol pattanni készül a húr. A lényeg, hogy bármilyen feszült és ellenséges volt köztük a viszony, a kommunikációs vonal a legvadabb időkben is működött, nehogy valami félreértés folytán kitörjön a harmadik világháború.
Ha valaki fenn akarja tartani a beszélőviszonyt, az Putyin-bérenc. (Akkor most Trump elnök is Putyin-bérenc lett?) Az ilyen politikus útjában áll a „béketerveknek”, amelyek arról szólnak, hogy még több fegyvert kell adni a felelőtlen ukrán elnöknek (aki szemmel láthatóan elvesztette a fonalat, már atomfegyvereket követel, és aki a demokrácia iránti határtalan sóvárgásában például betiltotta az ellenzéki pártokat, s még az egyháznak is nekiment), még tovább kell etetni a háborút, amelynek kimeneteléről senkinek sem lehetnek kétségei. Ukrajna nem képes elfoglalni Moszkvát, Putyin el tudná foglalni Kijevet (csak nem akarja).
A volt amerikai külügyminiszter, Antony Blinken minapi megnyilatkozását akár beismerésnek is vehetjük, hogy bizony, tetszik, nem tetszik, a demokrata Biden-kormányzat provokálta ki ezt a háborút. Blinken elmondta, hogy már 2021 őszén felfegyverezték Ukrajnát, és (bár ez a hír nem hiteles, lehet, hogy csak a szájába adta a propaganda) ha nem sikerült volna kiprovokálni Putyint, az ukránok támadták volna meg Oroszországot. Hihetetlennek tűnik?
Az unalomig ismételt nyugat-európai narratíva ismeretében – amely olyan képtelenségekről szól, hogy Oroszországot térdre kell kényszeríteni, Ukrajna visszafoglalja az elveszített területeit, mi több, győzni fog a háborúban, Ukrajnának úgy kell segíteni, hogy a fegyverek és a gigantikus anyagi segítség után katonákat is küldjünk a keleti frontra (ugye, milyen ismerős?) – talán nem is tűnik őrültségnek.
A fent említett hidegháború óta azonban olyan politikusgeneráció került előtérbe, amelyből hiányzik az a bizonyos kényszerű józanság. Hol vannak ma a Kissingerek? Blinkenek vannak és Nulandok, Kamala Harrisek és Bidenek. Nekünk itt, az Európai Unióban pedig Von der Leyenek, Weberek meg Kallasok. Trump belépőjével remélhetően eljön a kijózanodás pillanata is, legalábbis ami a világ sorsát, pusztulásának elkerülését jelenti. Bár tud ő is őrült tervekkel dobálózni (lásd Grönlandot, Panamát, vagy a gyakorlatilag annektálandó Gázai övezetet), ezt a testvérháborút, amelyben két szláv nép öli egymást, nem tartja olyan mulatságosnak, mint az elődei.
Egy fenét várt erre. Egy része igen, a liberálbolsevik lakájtársaság aligha. Az a tömeg, amely Belgrádban tüntet, nem erre vár. Az a néhányezer ember, aki Szlovákia-szerte elégedetlenkedik, nem ezt akarja. Hogy mit akar, lehet, hogy maga sem tudja. Egy része kormányváltást, mert a kormánykoalíció belső ellentéteit kihasználva fogást talált a Fico-kormányon, más része talán csak balhét. De kétlem, hogy akik ott lóbálják a transzparenseket a téren, tudatosítanák, milyen forgatókönyv beteljesítésére használják fel őket. Mert ne legyenek kétségeink, ha a Fico-kormány bedől (aminek elég nagy az esélye), elég kaotikus helyzet áll elő, hiszen borítékolható, hogy ha meg is nyerné az előrehozott választásokat, a liberális ellenzék sem lenne kormányzóképes. Lehet, hogy kis ámokfutásra futná az erejéből és idejéből, mint a Matovič–Heger–Ódor hármasfogatnak, ez a felfordulás pedig valaki másnak felelne meg, nem a szlovákiai polgároknak.
Ezt (is) mérlegelnie kéne annak az elvakult tömegnek, amellyel hetente vért szimatoltatnak, és ott óbégat a téren. Csak hát a mérlegeléshez, a kinek jó, mire akarnak minket felhasználni, milyen forgatókönyvei vannak a háttérhatalomnak és hasonló kérdések tudatosításához ki kéne józanodni. Hogy is mondjam, hogy senkit meg ne sértsek: fel kell nőni hozzá. A nemzetstratégia nem utcai vándorcirkusz vagy romkocsmai sörözés, józanságot és politikai érettséget kíván.
Megjelent a MAGYAR7 6. számában.
