Ki tudná megmondani?
Ha még sokáig folytatódik a mai járványhelyzet, nem akarom megérni, milyen tudású lesz a mai gyermek- és ifjúsági generáció, vagyis a jövő nemzedéke. Rémhíreket olvasok és hallok arról, mennyire lemaradnak a tanulásban a mai tanulók, diákok – a koronavírus-járvány okozta tantervi kiesések miatt.
Az online oktatás állítólag az elején még megfelelőnek látszott, de mára elvesztette kezdeti lendületét, egyre gyengébb előrehaladást eredményez. A pedagógusok szerint nincs mód a tananyag szükséges magyarázatára, és ami oly fontos: a diákok aktív bevonására. A tanulnivalónak csak elenyésző részét tudják átvenni. Ha mostanáig esetleges hézagokról beszéltünk a diákok műveltségét illetően, újonnan egyenesen szakadékokat emlegetünk.
A másik félelmetesen terjedő jelenség a csalás. Tudjuk, hogy nem is igazi diák, aki néha-néha nem folyamodik valamilyen csaláshoz.
Normális körülmények között persze elenyésző erre a lehetőség. Nem úgy az online tanítási módszer esetében. Ez a csaláslehetőségek tárháza. Komoly feleltetések, egyetemisták esetében írásbeli, illetve szóbeli vizsgák folynak le úgy, hogy a diákok kölcsönösen segítik egymást. A számítógép kamerája nem öleli fel az egész teret, így oldalirányból vagy a kamerával ellentétes oldalról egy jóbarát vagy barátnő odatartja a könyvet vagy a jegyzetfüzetet a vizsgázónak, aki anélkül, hogy készült volna, jó eredménnyel vizsgázhat. De vajon mit fog tudni majd az ilyen diák, amikor kikerül az életbe, és szembe találja magát egy fontos kérdéssel, amelyre ugyan jelesre vizsgázott, de a valóságban gőze sincs a megoldásról.
A szakemberek szerint a gyakori puskázás mindenképpen megbosszulja majd magát.
A diákok egyelőre csak amiatt izgulnak, mi lesz velük, ha az államvizsgát élőben kell majd letenniük. De mit mondjon az a földi halandó, akinek az ügyét ilyen felemás képzettségű emberek veszik majd kezükbe?
Még egy aggasztó jelenség uralja a tanulók és diákok körét. Ez pedig a depresszió. Az otthon ülés, a bezártság, az egyedüllét szintén megteszi a magáét. Egyre növekszik az egyetemista depressziósok száma, de a fiatalkorúak sem nagyon maradnak el mögöttük. A levertség, a letargia súlyos következményekkel jár. Az osztálytársak és az oktatók hiánya, a szinte egész napon át üres ház vagy lakás börtönként hatnak az otthonmaradottakra.
Nehezen tudnak összpontosítani, nem képesek odafigyelni a tanítás menetére.
És erről nem tehetnek, mindez önhibájukon kívül megy végbe. Az sem segít – sőt még inkább ront – a helyzeten, ha szüleik, látva a lemaradást, szidalmazással próbálják jobb belátásra bírni gyermeküket.
Hogy mi lesz ebből, senki sem tudja megjósolni. Mint ahogy azt sem, meddig tart még ez az állapot. És nincs az az ember, aki megmondaná, hogyan lehetne változtatni a tanítás-oktatás terén felmerülő nemkívánatos gondokon.
