2019. január 29., 13:08

Ki a magyar? – egy szétszabdalt nemzet önmeghatározásának kínjai

Van egy ország, amely minden oldalról önmagával határos. Van egy nemzet, amely meghasonlott önmagával. Kollektív skizofrénia, vagy turáni átok, éppen csak nézőpont kérdése. Akarom mondani, magyarkérdés – amely lassacskán rajtunk kívül már senkit sem érdekel. 

nemzettudat
Fotó: Archívum

Kompország nagyszerűen elszórakoztatja saját magát. Ady óta csak még jobban hánykolódunk. Időközben kisantantba tömörült ellenünk a tejfogakkal vicsorgó Köztes-Európa, majd lettünk Ázsiából kitüremkedő „béketábor”.

Azután csak kikötöttünk végre a nyugati parton, de ma újra viharok dúlnak, erős keleti széllel. Kompország már megint hánykolódik.

Vélt vagy valós igazságok vannak a fedélzetén, amelyek kimondva vádpontként hatnak az árboc másik felébe kapaszkodókkal szemben. Meg sok járatlan zug, ahol régi viharok emlékei sötétlenek. Bennük vagonok és könnyek, elsárgult röplapok és megfakult fotók. Szelíd mosolyok és csattogó bakancsok, széttépett zászlók és égett szirmú őszirózsák a halottak fölött.

Ady óta esély sem volt arra, hogy felülemelkedjünk az elmúlt évszázad történelmének sötét lapjain. Persze, ki tudja?

Még ha nincs is korszellem, vannak divatok – a kutyák népe konformista – még ha nincs is a történelemnek lelke és a nemzetkarakter jó humorú filoszok végső unaloműző témája nagy asztalok mellett, azért csak van bennünk valami közös: bennünk, azonos nyelvet beszélőkben.

Kompország árbocába kapaszkodva igazán izgalmas csak a kérdés: ki a magyar? Egy lelkileg megosztott, területileg szétszabdalt nemzet végső kínja ez: önmagát meghatározni.

Hányan küszködtek, miképpen határozzák meg anyanyelvükön, amit olyan nehéz: kik vagyunk, és merre vannak lelkünk határai? Mindez olyan távolinak tűnik: Széchenyi, Szekfű Gyula, Bibó, de még a rendszerváltók is a maguk régi kottára írt perlekedéseivel.

Egy kis megnyugvás kéne csak, béke a lelkekben – a múlt ködét kevésbé falánkan falni. Az első lépés a magyarság önmeghatározása felé a múlttal való kiegyezés lenne.

Nem a szembenézés: vádoltak és vádoltunk már eleget. Ilyenek vagyunk: nem jobbak és nem rosszabbak, mint más nemzetek körülöttünk. Kiegyezni a múltunkkal nem több, mint békét kötni saját magunkkal.

A második nagy lépés önmeghatározásunkhoz az lenne, ha már kiegyeztünk a múltunkkal, ne lássunk egymásban ellenséget a jelenben sem.

1990 a zsákmánydemokrácia szabályait alkotta meg: az egymásnak betartást, a mesterségesen életben tartott félelmeket, s egy cseppnyi reményt arra, hogy a közösségi értékeitől megfosztott késő Kádár-kori társadalom helyén mégis kialakulhat egy emelt fejű, gyarapodó Magyarország.

Nem egymás nyakába borulásra van szükség, csak értékelven versengő demokráciára, ahol közmegegyezés van a nemzeti és a demokratikus alapértékekben.

A modern magyar nemzettudat nem alapulhat dúlt lelkekben kiforrott részigazságokon, befogadónak kell lennie és mindenekelőtt vonzónak.

A magyar közéletet formáló nemzedékeknek lesz dolga éppen elég. Csak sejtéseink vannak ma még a modern magyar nemzettudatról. Egyet azonban biztosan tudunk: aki eredményesen akarja formálni önmeghatározásunkat, neki

tudni kell jobbra is és balra is nézni. Szélről ez nem fog menni.

Ha az új nemzedék új Messiásokat hoz, Kompország tovább szórakoztatja magát. Egy haszna ennek is lesz, legalább nem szűnik meg a pesti humor.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.