Két választás Magyarországon

A 2009-es európai parlamenti választás óta a Fidesz–KDNP pártszövetség kényelmes pozícióban helyezkedett el a magyarországi pártstruktúrában. Tőle jobbra és balra is olyan középpártok foglaltak helyet, amelyek között a politikai együttműködés lényegében kizárható volt. Ezt a helyzetet nevezte a politikai közhelyszótár centrális erőtérnek. Tíz évvel később, idén májusban, az EP-választáson a Jobbik és az MSZP kis párttá zsugorodott, ellenben középpárttá nőtt a Demokratikus Koalíció (DK) és a Momentum – sokakban a rossz emlékű MSZP–SZDSZ tandem emlékét idézve fel.

Kérdéses ugyanakkor, hogy a DK jelenlegi pozíciója mennyire bizonyul tartósnak. Az EP-választáson a párt ugyan a lényegesen alacsonyabb részvétel mellett is bővíteni tudta táborát a múlt évi országgyűlési választásokhoz képest, de ezt a többi baloldali párt, leginkább az MSZP–Párbeszéd szövetség rovására tette. Továbbra sem beszélhetünk arról, hogy a Gyurcsány Ferenc vezette párt valódi néppárttá s ezáltal a Fidesz váltópártjává nőtte volna ki magát.

A DK relatív sikerét a májusi választásokon nagyrészt annak köszönhette, hogy a sok baloldali választó szemében is ellenszenves Gyurcsány ezúttal hátrébb lépett, igaz a listavezető személye így is családon belül maradt. Gyurcsány felesége, Dobrev Klára ezzel együtt jó választásnak bizonyult. Dobrev kitűnően megállta helyét a kampányban, alternatívát kínálva ezzel a baloldali választóknak. Azok az elemzői várakozások azonban, amelyek Dobrev Klárában egy jövőbeli baloldali miniszterelnök-jelöltet látnak, számos vonatkozásban még idő előttiek.

Fontos tanulságokkal szolgált a főpolgármester-jelölti előválasztás, ugyanis a májusi sikerrel a zsebében Gyurcsány felrúgta a korábban kötött megállapodást a többi ellenzéki párttal, és Kálmán Olga személyében kihívót állított Karácsony Gergellyel szemben. A csetlő-botló és zuglói polgármesterként botrányoktól sem mentes, az MSZP–Párbeszéd szövetség által támogatott Karácsony Gergely azonban magabiztosan előzte meg a jól kommunikáló, de politikusként felkészületlen korábbi televíziós műsorvezetőt. Más kérdés, hogy a Párbeszéd társelnökének győzelme aligha erősíti az MSZP-t, a párt eróziója feltartóztathatatlannak látszik.

Kerpel-Fronius Gábor személyében a Momentum is indított főpolgármester-jelöltet az előválasztáson. Esetében inkább az önálló arcél felmutatása lehetett a cél, semmint a tényleges siker. Kerpel-Fronius megnyilatkozásaiban túllépett a baloldali kulturális kánon korlátain, nem jellemezte az a kérlelhetetlen hideg polgárháborús logika, ami a DK-s politikusok megszólalásait hatja át. Mindez felveti azt a kérdést: milyen úton indul tovább a Momentum? Beáll a baloldal segédcsapatának, vagy a távolságot megőrizve, önálló pólus megalakítására tesz kísérletet? Emlékezhetünk, hogy az LMP ilyen irányú erőfeszítései kudarccal végződtek, az EP-választás súlyos kudarca a párt további létét kérdőjelezi meg.

A centrális erőtér megszűnése nem a baloldalon tapasztalt erőeltolódásnak, hanem a Jobbik kispárttá zsugorodásának köszönhető. A Vona Gábor által elindított néppártosodás a centrum felé tolta a korábban radikális jobboldali pártot. A tavalyi országgyűlési választások a Jobbik számára nem hoztak áttörést, igaz a párt legalább megőrizte korábbi pozícióit. Vona visszavonulását követően azonban a Jobbik hasonló szabadesést produkált, mint a 2018 áprilisában még ugyancsak relatív sikert elért LMP. Mindkét párt szakított korábbi identitásával, ám a választók számára elfogadható ajánlatot nem tudott megfogalmazni: ezért a Jobbik jövője ugyanúgy kérdéses, mint az LMP-é.

Politológiai értelemben a Jobbik és az LMP kudarca leginkább abban ragadható meg, hogy képtelenek voltak önálló ellenzéki pólus megteremtésére a posztkommunista gyökerű „óbaloldallal” szemben. Hiába beszéltek arról, hogy a huszadik századi pártokkal szemben, amelyek magukkal hordozzák a múlt század traumáit, ők a huszonegyedik századi alternatíva, mindezt nem sikerült tartalommal megtölteni. Emiatt a tehetetlenségi erő a választóik számára már elfogadhatatlan közelségbe sodorta őket a posztkommunista baloldalhoz.

Ősszel önkormányzati választásokat rendeznek Magyarországon. A tét a kormánypártok számára a pozíciók megőrzése, az ellenzék számára pedig minél több kormánypárti bástya ledöntése. A legnagyobb figyelem ezúttal is a főpolgármesteri székért folyó küzdelemre irányul, de ugyancsak fontos, mely pártok szerzik meg a fővárosi kerületeket, s ezzel a közgyűlési többséget, mint ahogy az is, kik vezethetik a megyei jogú városokat.

A Fidesz 2006 óta birtokolja a legtöbb megyei jogú város polgármesteri székét, mint ahogy 2010 óta Tarlós István személyében főpolgármestert ad Budapestnek. A párt többségben van a fővárosi közgyűlésben csakúgy, mint az összes megyei testületben. Az idén nem lehet más célja, mint a pozíciók megtartása, esetleg egy-egy korábban elveszített szimbolikus hely, mint például Hódmezővásárhely visszaszerzése.

Az őszi választás kevésbé látszik lefutottnak, mint a korábbi mérkőzések. A Fidesz a csak fél szívvel együttműködő ellenzékkel szemben 2018 áprilisában a vártnál is nagyobb győzelmet aratott, az EP-választáson pedig ugyancsak magabiztos győzelemmel hozta a papírformát. Az őszi választás csatározásai, miközben országosan a Fidesz fölényét vetítik előre, néhány nagyvárosban nagyobb esélyt kínálnak az ellenzéknek.

Tarlós István rátermett városvezetőnek bizonyult az elmúlt kilenc évben, ismételt sikere nem lenne meglepetés, de a főpolgármester-választás sem tekinthető lefutottnak. A Tarlóst támogató Fidesz–KDNP szövetség ugyan tavaly tavasszal és idén májusban is a legnagyobb pártnak bizonyult a fővárosban, de a baloldali ellenzék összesített ereje meghaladta a kormánypártokét. Tarlós esélyét növeli, hogy személye a fővárosban jóval népszerűbb, mint az őt támogató pártoké, s legfőbb riválisa az alkalmassági próbát sem állja ki vele szemben. A budapestihez hasonló szoros versenyfutás várható azokon a megyeszékhelyeken, ahol egyfelől létrejött az ellenzéki összefogás, illetve a választók által támogatott, alkalmas jelöltet sikerült állítaniuk a kormánypárti aspiráns ellenében.

Megjelent a Magyar7 2019/29. számában.