2018. november 9., 10:25

Két nagy görögdinnye és egy hordónyi féltő gondoskodás, rendel… avagy szeretem a testem!

Ha az ember lánya várandós, bizony sok olyan dolog utoléri, ami azelőtt nem is érintette, s aminek azelőtt még a távolból sem integetett. Egyszerűen azért, mert mindaddig a láthatáron túlra szorult minden, ami az áldott állapottal kapcsolatos.

201701201254120.00000000000001a_terhesseg.jpg
Médialapozó

Miért is jött volna közelebb a szomszédok, a barátok és az ismerősök ezzel kapcsolatos okoskodása, a kéretlen jótanácsok Niagara-zuhataga, a könyvek, melyek arról írnak, mi az, amitől a méhen belüli petezsákom, majd magzatom igazán nyugodt és kiegyensúlyozott lehet. A nyolcadik hónapban könnyes szemekkel nézzük a régi fotókat – az alak ott még átlagos, kissé husikás, csinosak a ruháink, most pedig az állandó viseletünkké a mackónadrág vált. Persze ilyen-olyan tornák is vannak, légzőgyakorlatok a terhesség vége felé, s ezek nyilván nagyon hasznosak, de férfi legyen a talpán, aki mindent fedezni tud, amire a kor kismamucikájának „mindenképpen” szüksége van ahhoz, hogy egészséges, szép, okos, tökéletes gyereket szüljön.

Merthogy akkor, amikor a fészekrakási ösztön bennünk valóban csúcsokat dönget, valahol és valamiben mind egyformák vagyunk. Igaz, hölgyeim? S persze uraim! A minap a kocsiban megkérdeztem a páromat, miközben épp tartottunk valahova: „Te nem vagy kíváncsi arra, hogy milyen lesz az az embergyermek, akit a világra hozunk?” Erre ő a maga lényegre törő székelységével és nyugalmával azt válaszolta: „Dehogyis! Természetes, hogy a legszebb és a legokosabb.” Kétségtelen tehát, hogy a szép és tökéletes gyermek mindenki vágya és ennek a gyermeknek mindenki a legjobbat akarja.

Álljunk meg viszont egy pillanatra! Jómagam a 35. várandóssági hetemet taposom, néha kibuggyan a könnyem is, amikor ösztönszerűen felpattanok a kanapéról, ha csöngetnek, mert annyira nyilallnak a többletsúlyt cipelő hát- és derékizmaim. Az étvágyam néha olyan, mintha feneketlen bendőbe pakolnám a finomat – annyit sikerült „programoznom” az engem ilyenkor irányító szoftvereken, hogy a kezem nem a vaníliás puding felé nyúl, hanem a mandarint markolja fel inkább. Imádom, de csak a „sparosat”, isteni. Tehát van az úgy, hogy automatikusan bekapcsolnak bennem láthatatlan receptorok, melyek kérnek, vagy tiltanak: szűnni nem akaró színes és erős energiacsóvák működtetik a belső lelki rendszeremet és bízhatok bennük. Talán ez az, amit „női megérzés” nevezünk.

Tanácsot csak akkor adok, ha kérik, de az egyetlen és legfontosabb tanácsom mindig az, hogy a belső meggyőződés és a női megérzésen túl nincs igazabb vonalvezető – persze ez nemcsak a várandósság kilenc hónapjára igaz. A meggyőződés vezette női megérzés pedig határozott parancsokkal koordinál engem odabenn. Nincs kevés dolga, s hálás vagyok a munkájáért: elsődlegesen az érzelmi világomban rak rendet, segít nekem abban, hogy a lelkem polcrendszerét átlássam. Megegyeztünk, hogy egyelőre semmit sem dobunk ki, de vannak benyomások és tapasztalatok, melyek csak legalul, a polc mélyén kapnak helyen, s azt sem bánom, ha néha patkányok rágcsálgatják meg az ilyen dobozaim szélét. Vannak persze előkelő helyen álló, szép papírba csomagolt dobozok is, tele építő és szépítő tartalommal, sokkal feljebb.

Minden inger és tapasztalat ebbe a sajátságos polcrendszerbe kerül. Szeretem a polcaimat. Nem vagyok egy „rendszerember”, a rendszerezésben sokat segít a belső énem, aki ebben egyre kigyúrtabb. Abban is megegyeztünk, hogy szigorú nem lehetek, mert az tőlem teljesen hiteltelen lenne, tehát van a polcok között átjárás, vagyis lehet, de az igaz, hogy a várandósság kihozta belőlem azt, hogy a helyek a polcokon viszonylag stabilak.

S persze, ebben semmi rossz nincs, szerintem. Most kizárólag a pocaklakóm a fontos, az, hogy neki mi jó és mi kényelmes. Nem agyalok és nem bosszantom fel magam felesleges hülyeségekkel, polcra velük! Épp arra, amelyre valók. Ha mindent megrágnék magamban, ami engem az utóbbi hónapokban ért, még sokáig azt csócsálnám, s nem lenne időm élni! Lessünk be a kéretlen tanácsok polcára – nem sokat foglalkozom velük, de a tanulságértékük egy misét mindenképp megér.

Drága nagymamáink, jószándékú szomszédaink és barátaink! Elhisszük, hogy a „Ti időtökben” a krumpliföldről mentetek szülni, és „úri huncuntságok” nélkül is felsírt a babátok. Az is biztos, hogy szülés után röviddel ti már újra a földeken dolgoztatok. Fogalmatok sincs arról, hogy a Trisomy-tesztet isszák-e, vagy eszik, ami persze nem gond, s azt is tudjuk, hogy horrorisztikus részletességgel el tudjátok nekünk mesélni azt, hogy a szülés annyira fájt, mintha össze-vissza kaszaboltak volna Titeket egy nagy késsel.

Ne aggódjatok, a kortársaim között is sok a „túlképzett” és/vagy határtalan tapasztalattal rendelkező nő, vagy férfi, aki a csecsemőügyi minisztérium főtanácsadói posztját is betölthetné. Imádom: „Most aludd ki magad, mert később már nem fogod!”. Ilyenkor mindig visszakérdeztem: „Melyik elektronikai szakboltban tudok venni akkumulátorokat előre? Mert akkor párszor túlalszom magam, hogy előre feltöltsek minden tápegységet, ha kell, elővehessem.” Az esetek többségében ezt a replikát nem értették.

A másik a TOP 3-as listán: „Azír én a te helyedbe´ császárró szülník, mer azír azt má´ te is érzed, hogy igen öreg vagy.” 34. Harmincnégy. Igen, a petesejtjeim nyilván húszévesen voltak igazán csinosak és befogadásra készen kicsattanóak, kacérak és hívogatóak, de azért még görbebotra és aloe verás felületi kezelésre nem volt szükségük ahhoz, hogy a megfelelő himpellért befogadják. Nem buzdítanék senkit arra, hogy 30 felett hozza a világra első gyermekét, de a kor embere bizony – jó esetben – egyetemista lesz, munkát keres, aztán talál. Férfit keres, aztán talál, aztán rájön, hogy mégsem talált, aztán ezt eljátssza vagy 3-4-szer, jó esetben, aztán már nem keres, s végül őt találják meg, őt találja meg a férfi. Itt kell azonnal stipistopit nyomni, és családot alapítani, de erre 30 előtt nem nagy az esély. Legalábbis szerintem, hiszen akkor még mi magunk sem forrtunk ki igazán, nincs medrünk, s ha nem tudjuk azt, hogy mi kik vagyunk és mit akarunk, akkor hogyan akarjuk megtalálni a számunkra megfelelő párt? Csak kapkodunk és csapongunk, leginkább sehogy. A kivételnek mindig tisztelet jár, ezt ne feledjük! Az általánosítást nem szeretem… Tanulni kell, okulni kell, érni kell, méltónak kell válni a családra. Na, de most ezt magyarázd el a 69 éves Juliska néninek, aki nyilván jószándékból oszt meg veled tanácsokat a hajlott életkorodat illetően, de bár ne tenné…

A névválasztás. Ugye ez jó esetben két ember magánügye, s ez így is van, amíg a kettőből az egyik egy gyenge pillanatában nem kottyintja el magát a felmerülő variánsokról családi körben. Talán sejtik, hogy nem az én megfontolt székelyem volt a beszédes, hanem a felesége. Azóta ez is egy új elem: „…jaj, csak az ne, ismerek egy olyat, aki…és képzeld el, és a férjét is megcsalta…és az anyjával is milyen csúnyán viselkedett…”. Folytassam, vagy ismerjük a jelenséget és nem igényel bővebb magyarázatot?

Akadnak azonban üdítő példák is a jótanácsok forgatagában. Az egyik barátnőm a legtöbbször fején találja a szeget. Történt ugyanis, hogy a szokásos messenger-es születésnapi köszöntése után csevegésbe bonyolódtunk. Egy kicsi és egy pici gyermeke van, mindketten lánykák. Megírtam neki, hogy hol tartunk, s azt is, hogy gyakran fáj a derekam, s azt is, hogy megőrjítenek a különféle ajánlatok, melyekkel a kismamákat bombázzák a „szakemberek” pénzért sóvárogva, „nélkülözhetetlenül fontos” szolgáltatásokat ajánlgatva ezerrel. Azt is megírtam, hogy már a 80 kg-ot súlyban meghaladtuk, és normál ütemben „hordósodom”, de még van szülésig egy bő hónapom, tehát még terebélyesedhetek bőven. Kicsit aggódom, nehéz lesz-e visszakerülnöm a kiindulási tömegállapotba, de szeretnék. Nem kértem tanácsot, mégis kaptam. Ezt egy díszes dobozba tettem, s a legfelső polcon kapott helyet. A barátnőm szó szerint ezt írta: „A végén dagadt volt a lábam, nem volt cipőm. Nem bírtam megmozdulni… És végül 104 kg-osan indult a finish. Most, fél évvel később, teljesen a „régi” pompájában használhatom a testemet. Több csíkkal, lógó hassal és cicivel, de ez ilyen járulékos izé. Szeretem a testem, ügyesen kihordta a gyermekeinket. Örülök magamnak!” Végre az első olyan üzenet, ha úgy tetszik, szívbéli jótanáccsá vált viszonyulási alap, amit sokszor elolvastam, hogy valóban belém épüljön. Miért is töprengek én azon, hogyan és mikor lesz a porhüvely újra a régi? Nekem őt most békén kell hagynom, s minden porcikájában szeretnem kell, mert a kislányom kényelmes fészke, amely köszöni, rengeteg a dolga, így nem kér bolygatást, a gondolatok szintjén sem! Szülés után majd kifejezhetem a szeretetemet az irányába máshogy, egy kis mozgást nagyon fog díjazni, de egyelőre legyek büszke a két görögdinnyére és arra az egy hatalmas hordóra, amely a gyermekemet védi és táplálja.

A reggeli zuhany előtt hosszasan csodáltam a csupasz testem a tükör előtt. Gyönyörűnek láttam!

Megosztás
Címkék