Két évtized kitartással
Emberi léptékkel mérve ifjú felnőttkorába lépett a húszéves MKP, a hátrahagyott két évtized azonban több emberöltőre elég történést jegyez, a fent és lent megélését, sikereket, kudarcokat egyaránt. Az 1998‑ban politikai kényszer szülte Magyar Koalíció Pártja első nyolc évét – kormányzati pozíciója miatt – kollektív emlékezetünk sikerként őrzi, s ezt a nem minden alap nélküli „többet is lehetett volna” érvelés sem tudta kikezdeni.
A különböző érdekek mellett is mederben tartott politikai vonalvezetésben a fordulópontot a 2009‑es pártszakadás hozta, amely azonban nem csupán az MKP történetének egy fordulata, máig ható súlyos következményeivel közösségi létünket alapjaiban változtatta és gyengítette meg. A szakadárpolitikáért nagy árat fizet a felvidéki magyarság. A közösség magyar parlamenti képviselet nélkül maradt, s ezzel elveszítette korábbi alkupozícióját, ami évekre visszaveti a kisebbségi jogalkotást és ‑érvényesítést, a jogbővítésről nem is szólva. A szakadárok vegyes ideológiába csomagolt profitorientált politikájának még kormányzati erőként sem ez a prioritása.
Nyolc éve, hogy a Magyar Közösség Pártja parlamenten kívüli térbe került, s ez már elég idő lehetett volna arra is, hogy három parlamenti választási kudarccal a háta mögött fölmorzsolódjon, megszűnjön. Nem ez történt. A három elnökváltást megélt párt strukturális hálózata ma is erős, 100‑110 ezres választói táborát megőrizte, önmeghatározásában is megszabott politikai irányvonalát tartja, az etnikai és regionális politizálást prioritásként kezeli. Helyzetét kétségkívül erősíti, hogy jelen van az Európai Parlamentben, de megyei és önkormányzati szinten is a második‑harmadik legerősebb párt.
Az MKP tehát az örvénylő politikai színtéren stabil és kiszámítható erőt jelent. Ezt ma már az ellenzéki pártok sem tagadják, s ezzel is magyarázható a húszéves MKP hétvégi ünnepi kongresszusán Igor Matovič „kézfogóval” is felérő beszéde, amely nemcsak együttműködést, de a választási koalíció lehetőségét is meglebegtette. Korai lenne még az MKP‑nak bármi választ is adnia, annak lecsapódását elsősorban a saját soraiban kell felmérnie. Az üzenet azonban egyértelmű: ellenzéki térfélen partnerként tekintenek rá, vége a sokéves elszigeteltségnek.
Ha a párt a politikai fősodorban akar lenni, akkor nem dönthetett másként, minthogy saját államfőjelöltet állít. Valószínűleg sokakat meglepett, hogy a jelölt maga a pártelnök. Bátor döntés. Tegyük hozzá, ezt korábban Menyhárt József elődei sem lépték meg. Öt évvel Bárdos Gyula indulása után tehát ismét van magyar államfőjelölt.
Vannak, akik máris Bugár és Menyhárt párharcát látják – a Most‑Híd elnöke már korábban bejelentette indulását –, ez azonban meglehetősen egyoldalú láttatása a helyzetnek. Bugár nem mérhető Menyhárttal. (Mindenesetre a jelölés ténye az egyik hírportál hazugságait is cáfolja, amely háttéregyezséget sejtetett a két elnök között.) A Most‑Híd elnöke bevallottan nem magyar jelöltként indul. Helyzete több mint súlyos: koalíciós szerepvállalása teljesen erodálta, választói bázisa lassan elsorvad, szlovákjai elhagyták, a többségi értelmiség mindennél jobban haragszik rá, és már a szlovák sajtó is – amely tenyerén hordta – csak egy korrupt, hiteltelen, gátlástalan politikusnak tartja. Bugár tehát pártját akarja visszatornázni és feledtetni azt, hogy már csak egy lejárt szavatosságú politikai termék.
Menyhárt viszont nincs bizonyítási kényszerben, nincsenek ügyei és hitelességi gondjai, új erőt és lendületet hozott az MKP életébe. S a kampánnyal arra is lehetőséget kap, hogy jó programmal visszahozza a szlovák közbeszédbe a magyar ügyeinket, gondokat és jogos elvárásokat egyaránt. A közösségünket! A többi rajtunk múlik…
